2010. augusztus 24., kedd

Need for Speed: Most Wanted



Az EA kanadai bázisán immár tizedik éve készülnek a jobbnál jobb autóverseny-játékok. Az első Need for Speed - anno Road and Track: The Need for Speed néven futott - történelmet írt, s a sorozat azóta is magas minőséget képvisel - még ha néha akadnak is kissé erőltetett folytatások a szériában.

Kissé visszatetsző - bár erősen profitorientált - üzletpolitika, hogy a világ legnagyobb játékkiadójaként ismert EA idei karácsonyi játékfelhozatalának huszonhárom játéka közül csupán egy akad, ami nem licencelt témájú, vagy folytatás. A nagy játékdömpingből idén (az előző NFS nyolcmillió feletti eladásainak felülmúlása érdekében), a Most Wanted kapta a legnagyobb médiakampányt: szinte naponta kaptuk az újabbnál újabb képeket, videókat és információkat a programról. Így aztán nagyot kellett durrannia az új résznek, ha nem akartak csalódást okozni a fantasztikus grafikától és rendőrös üldözéstől már jó előre elaléló rajongóknak. Nos, örömmel jelenthetem, hogy tíz évvel a sorozat indulása után, a tizedik résszel megszületett az egyik legjobb Need for Speed epizód!

Jönnek a zsernyákok!
Bár a vélemények megoszlanak, véleményem szerint az Underground 2 GTA-ból kölcsönvett szabadon bejárható város ötlete az eredeti formájában teljes mértékben elhibázott volt. Egy idő után semmi kedvem nem volt a különböző versenyeket és boltokat hajkurászni a hatalmas térképen, főleg, hogy az éjszakai rendet senki nem őrizte, teljesen szabadon száguldozhattunk a neonfényben úszó hatalmas városban. Talán hasonló érzésük volt az EA fejlesztőinek is, amikor visszanyúlva a sorozat korábbi tagjaihoz, valósághű(bb) nappali környezetbe helyezték a száguldás helyszínét, de ami még fontosabb: nem leszünk egyedül, a zsaruk egyre hevesebben próbálják majd lecsillapítani sebesség iránti mérhetetlen vágyunkat.

A rendőrök nem csupán a városban és környékén történő kószálás során éberek, de versenyek közben is nagy aktivitást mutatnak, arról nem is beszélve, hogy az egyik új játékmódban a fakabátokat kell minél jobban lealáznunk. Sajnos játékmódokat tekintve ezen kívül csak egy jelentős újítást kapunk, az viszont igen ötletes - utoljára talán a 98-as Speed Bustersben szerepelt. Itt a végső helyezést nem a befutás sorrendje dönti el, hanem hogy a pálya bizonyos szakaszain ki tudta a legnagyobb sebességet elérni. Ez az öt-tíz adat összeadódik, és a legnagyobbat elért versenyző nyer. Itt végre igazán nagy jelentősége van a fokozatosan visszatöltődő nitró jó időpontban való kihasználásának - egyetlen szívfájdalmam, hogy a méréspontokat nem olyan fifikás helyekre rakták, ahogyan tehették volna: általában egyenesek végén találkozhatunk velük, nem esetleg egy összetett kanyarkombináció két különböző pontján és egyéb technikásabb helyeken. A harmadik új játékmód igazából nem hoz semmi újdonságot: itt a különböző pályaszakaszokat meghatározott időn belül kell teljesítenünk riválisok nélkül (esetenként rendőri kísérettel). Nagyon sajnáltam, hogy eltűnt az előző rész csúsztatós mókája. Nem értem, ezt miért kellett kihagyni, ahogy azt se, miért kellett ilyen hosszúvá, forgalommal nehezítetté, és még kevésbé irányíthatóvá tenni a gyorsulásos versenyeket (itt ugyebár a pontos sebességváltás a kulcs a győzelemhez).

Ezekből a feladattípusokból, illetve a szokásos körversenyekből és sprintfutamokból áll a játék karrier módja. Itt egy egész érdekes, Tolvajtempóra emlékeztető történetet kapunk hangulatos átvezető mozikkal és a játék képi világába mesterien bemontírozott, félprofi színészekkel felvett jelenetekkel. Az alapszituáció szerint egy Razor nevezetű illegális autóverseny-menő (érdekes a névválasztás: a nagyobb warez-csapatok közül pont a Razor 1911 nem tört fel egy NFS-t sem) jól móresre tanít minket egy verseny során, mi pedig természetesen vissza akarunk vágni neki. Ehhez megfelelő elismertséget kell szereznünk, ami a kisebb aszfaltbetyárok elnáspángolásával érhető el. Tizennégy ilyen, magát nagymenőnek hívő fickót kell tiszteletre tanítanunk, mielőtt még egyszer összemérhetnénk erőnket Razorral. A legyőzendő arcokhoz még némi személyiségrajz és rövid videóbemutató is dukál, és persze ők sem állnak ki csak úgy ellenünk. Mindegyikük kihívása bizonyos mennyiségű versenynyerést kíván meg tőlünk a fokozatosan megnyíló versenyturnusokban - valamint igazi aszfaltbetyárhoz hűen a fánkzabálókat is egyre jobban meg kell aláznunk.

Az versenyek közül viszonylag szabadon választhatunk, elég nyolc versenyből nagyjából négyet megnyernünk a továbblépéshez, és a rendőröket is a nekünk kedves helyszínen taníthatjuk móresre. Ez jóleső szabadságot és nemlinearitást kölcsönöz a játéknak, ami az eddigi részekből eléggé hiányzott. A szabadság azonban közel sem teljes: az fontosabb, erősebb alkatrészeket csak bizonyos gengszterek legyőzése esetén vásárolhatjuk meg. A végén persze mindig ugyanaz a végeredmény: valamelyik nagyszájút le kell győznünk az általa meghatározott két pályán egymás után. No és azt persze talán már említenem kell, hogy ismét kismillió csicsás alkatrésszel és teljesítménytuninggal aggathatjuk tele autóinkat.

Mindez nagyon jól hangzik, de sajnos igen súlyos hiányosság rondít bele a profi játékosok élvezetébe. Sajnos a karrier módban nincsen nehézségi fokozat, így annak nehézségét eléggé alacsonyra hangolták. A különálló versenyekkel ellentétben itt nem lehet kikapcsolni az automatikus bevárás opcióját, így lemaradhatunk kilométernyire is az élbolytól, elég a pálya utolsó harmadán a gázra lépni, hogy behozzuk őket. A versenyzők amúgy teljes mértékben hozzánk igazítják képességeiket: volt hogy az egyik fickó járgányát elnyerve szembesültem azzal, hogy ellenfelem az enyémnél elvileg másfélszer gyorsabb autóval nyomult. Szerencsére (?) fordítva ez a hozzánk igazodó funkció már nem működik: ha jól hajtunk, simán el tudunk húzni akár félpercnyire is a többiektől, a gép nem próbál minden versenyt erőszakos módon körömlerágósan izgalmassá tenni. Szerencsére a különálló versenyek esetén már három nehézségi szint közül választhatunk, és a sokszor elátkozott, realitást porba tipró könnyítő funkció is kikapcsolható.

Játékélmény 500 lóerővel
A vezetési modell ezúttal valamivel reálisabb lett, mint az Underground részekben, de természetesen ezúttal se számítsunk szimuláció-közeli élményre. Autónknak immár van súlya, így valósághűbben tapad a földhöz és hajszálnyival lassabban kanyarodik, mint korábban -általánosan elmondható, hogy pár perc bárkinek elég, hogy beletanuljon a dolgokba, de igazán profivá csak hosszú napok gyakorlása után válhatunk. Az autók törésével sajnos ezúttal sem kell számolnunk, így egyes kanyarok még mindig könnyen bevehetők a falról visszapattanva� A kormánnyal rendelkezőket el kell keserítenem; egy Microsoft és egy Logitech FFB irányítóval is kipróbáltam a játékot, és sajnos elég siralmas eredményt produkált mindkettőn. Az autók hangja ellenben csodálatos, hallatszik, hogy minden egyes benzinfaló hangját az eredeti autóról vették fel. Az autóhangok nem csak hogy mindenhol tökéletesen valósághűek - már amennyire az átlag játékos meg tudja ezt állapítani méregdrága és ritka autókról -, de még a különböző turbózások is hallatszanak rajtuk, és naná hogy minden egyes kameranézetben másképpen duruzsolnak. Vezetésünk nézőpontját tekintve a szokásos felhozatalt kapjuk: az utat, a motorháztetőt, vagy a teljes járgányt figyelve nyomhatjuk a gázt. Sajnos műszerfalas nézet ezúttal sincs, pedig ezt már a 98-as NFS3-ban meg tudták valósítani (mekkora sírás-rívás volt, hogy 12 megás Voodoo 2 kell hozzá!)

Az általános játékmenet a már említett jószívű ellenfelektől eltekintve roppant élvezetes. A bejárható város hatalmas - én ugyan nem számoltam az utcákat, de állítólag kétszer nagyobb területet járhatunk be, mint az Underground 2-ben, és ezúttal van időjárás-váltakozás is. Sajnos a vizes pálya tapasztalatom szerint minimálisan sem befolyásolja az autó irányítását, és a különböző úttípusok sem nyomnak túl sokat nyomnak a latban. Mindezt tökéletesen kárpótolja a - megfelelő konfiguráción - fantasztikusan látványos grafika. A textúrák tűélesek, az autómodellek pedig mintha a gyárak reklámfotóiról lettek volna a monitorra varázsolva, arról nem is beszélve, hogy a hatalmas város szédítő változatosságot is nyújt. Látványilag ennél többet nem is várhatunk el autóversenytől 2005-ben. Mindehhez a névhez hű félelmetes sebességélmény párosul, ami durvább autók esetén első látásra már-már irányíthatatlannak is tűnhet - pedig csak meg kell szokni az alattunk duruzsoló párszáz lóerőt. Főleg csúcsjárgányok esetén lehet hasznos a speedbreaker opció, melynek segítségével Max Payne szerűen néhány másodpercre lelassul körülöttünk a világ, és a trükkösebb kanyarokat sokkal könnyebben be tudjuk venni, esetleg - akár egy kamion alatt átcsusszanva - kicsúszhatunk a rendőrök szorító markából. Ezek az apró újítások sokat dobnak a játék hangulatán, ahogy az ismét mesterien összeválogatott zenei aláfestés összeállítás is. Még ha önmagukban talán nem is hallgatnánk ilyen hip-hop, rock, összeállításokat (európai fülnek talán csak Dieselboy, a Static-X és a Prodigy lehet ismerős), a játékban egységes, nagyon jó hangulatot kölcsönöz a közel harminc szám.

Kékfény
Végül térjünk rá a játék legnagyobb újítására, a rendőrökre. A GTA-hoz hasonlóan itt is különböző fokozatok vannak üldözésünkben: kezdetben csak egy-egy tétova szirénázó kocsi követ majd, de lassan egész járműpark szegődik a nyomunkba. A zsernyákok aktívak, és nem csak minket macerálnak, de sajnos sérthetetlenségünknek köszönhetően nem sok vizet zavarnak. Szinte bármilyen szorult helyzetből el tudtam menekülni előlük, az útblokádon és útcsapdákon kívül pedig nem sok újdonságot tudnak felmutatni. Egy idő után helikoptert is kapunk a fejünk fölé, de még így sincs sok esélyük ellenünk. Jó lett volna, ha valami durvább dologgal is elő tudnak hozakodni, teszem azt a hadsereggel� Elkapni nem sűrűn fognak, inkább a lerázásukkal lesznek problémáink - ehhez azért jól kell ismernünk a pályát. A rendőrök rádiózásába ezúttal is belehallgathatunk, és ez roppant hangulatos: hallhatjuk, milyen kocsival, milyen sebességgel és hol láttak minket, valamint hogy hol és mit kívánnak bevetni ellenünk. Nagy szívfájdalom, hogy ezúttal érthetetlen módon nem bújhatunk a zsernyákok bőrébe.

2010. augusztus 8., vasárnap

18 Wheels of Steel: Extreme Trucker



Közel hét éve már, hogy az addig inkább vadászprogramjaikról ismert, de szívük mélyén kamionrajongó cseh SCS Software munkatársai útjára indították a böhöm tizennyolc kerekű benzinfalókat rivaldafénybe állító 18 Wheels of Steel játéksorozatukat. Az erősen Amerika-központú széria az idő múlásával szépen gyarapodott, a csapat egy Saab megbízhatóságával dobta ki évente az újabb részeket egészen 2008-ig, a tavalyi esztendőt ugyanis a változatosság kedvéért egy újabb 18 WoS epizód helyett a Guru weboldalán is megénekelt Euro Truck Simulatorrel igyekeztek feldobni, amit bár a szaksajtó nem illetett túl sok dicsérő szóval, a köznép mégis vitte, mint a cukrot.

A fejlesztők természetesen igyekezték minél előbb meglovagolni a sikeresnek bizonyuló témát, így már 2008 novemberében bejelentették az ETS kvázi folytatásának tekinthető German Truck Simulatort -- azóta azonban néma csend lengte körül a cég háza táját. Minden jel arra utalt, hogy a prágai iparosok az újabb euro-centrikus kamionos játékra fókuszálva pihenőre küldik a fentebb taglalt sorozatot; épp ezért lepődtem meg, mikor pár hete (jelen teszt 2009 novemberének elején íródik), szinte bejelentés nélkül a csapat előrukkolt az 18 WoS: Extreme Truckerrel. Meglepődésem azonban a játék elindításával csak még nagyobb méreteket öltött; ennek okait alant fogom boncolgatni...

„Veszélyes út, amin jársz, veszélyes út, amin járok…”
A cím alapján már bizonyára sejthető, hogy az Extreme Truckerben a szélsőségeké a főszerep, ami három különleges helyszínben, és az azokon elszállítandó -- olykor hajmeresztő -- rakományokban nyilvánul meg. Árufuvarozói pályafutásunkat fenn, a messzi Kanada Északnyugati Területein kezdjük, ahol a Tuktoyaktuk és Inuvik városait összekötő szezonális jégutat megzabolázva kell bebizonyítanunk, hogy mi vagyunk a jégmezők abszolút sofőrje. Kalandjainkat ezt követően egy éles váltással a forró ausztrál pusztaságban, a Port Augustát Alice Springsszel összekötő sivatagi úton folytatjuk, és végül Bolíviában, a szimplán csak a világ legveszélyesebb útszakaszaként aposztrofált Yungas Roadon fejezzük be (rosszabb esetben egy szakadék mélyén).

Voltaképp ezek a helyszínek jelentik a játék talán legfőbb pozitívumát, a pályák megvalósítása ugyanis remekül sikerült: a 2008-as Euro Truck Simulatorrel ellentétben a bejárható tér ezúttal nem merül ki a két utcából álló városokban és a szalagkorlátokkal (valamint fenyvesekkel) közrefogott autópályákban, mindegyik helyszín teljesen egyedi, élő -- és ami még fontosabb: változatos -- arculatot kapott. Bár Kanadában ez az elszálló madárrajokban és helikopterekben, valamint az út mentén (valószínűleg elrettentésül elhelyezett) felborult kamionokban ki is merül, a másik két helyszínbe nem nagyon tudok belekötni: Ausztráliát a kidolgozott települések és a pályán elrejtett nevezetességek, míg Bolíviát a remek panoráma teszi szemnek kedvessé. A megjelenéssel tehát nincs gond, a pályákkal kapcsolatos egyedüli nyűgöm, hogy a hivatalos oldalon nagy dérrel-dúrral beharangozott veszélyérzet Kanadában és Ausztráliában még csak nyomokban sem lelhető fel, igazi (néha már-már raliszerű) kihívást csupán a fülledt Yungas tartogat a maga keskeny, murvás útjaival, beláthatatlan kanyarjaival, és a szalagkorlátok teljes hiányával -- az ezek által generált szívatásfaktor pedig egy húzósabb rakomány esetén hatványozottan érvényesül.

Ezekből pedig nincs hiány, a témaválasztásnak megfelelően a nem mindennapi szállítmányok ugyanis sokkal hangsúlyosabban képviseltetik magukat, mint más kamionos játékokban. Így az első két-három fuvart követően a kellemes újításként funkcionáló platós teherautók, és a normál ponyvás/konténeres pótkocsik mellett megjelennek a speciális szállítmányok (pl. rakéta, helikopterek, repülőgép), a túlsúlyos és túlméretes rakományok, Ausztráliában pedig a 4-5 pótkocsiból álló road trainek, melyek kormánya mögött garantáltan izzasztó lesz minden előzés (főleg a szembejövő terepjárós család számára). A fejlesztők tehát nem voltak híján a kreativitásnak, a speciális szerelvények remekül el lettek találva, az egyetlen velük kapcsolatos negatívum, hogy a pótkocsik kinézetüket leszámítva szinte semmiben nem térnek el egymástól -- bár a közúti vonatok picit lomhábbak és féktávjuk is kicsit nagyobb, mint a normál árut cipelő nyergesvontatóké, a különbségek ennyiben nagyjából ki is merülnek.

Kormányzár
A fentiek alapján gondolom nyilvánvaló, hogy az alapötlet rendkívül elnyerte tetszésemet -- jogosan vetődik hát fel a kérdés, hogy akkor mégis miért csupán 75% árválkodik a képernyő jobb oldalán? Nos, a probléma „mindössze” annyi, hogy a játék pozitívumait az előző bekezdésekben sikerült is maradéktalanul összefoglalnom: a témaválasztást leszámítva ugyanis a széria korábbi tagjaihoz képest majd minden egyéb téren csupán visszalépést tapasztaltam.

A szélvédő akkor kezdett repedezni, mikor kiderült, hogy az elődökben (és az ETS-ben is) fellelhető karriermódot teljesen száműzték a programból. Bizony, a szabad garázdálkodásnak és pénzgyűjtésnek immár vége, az Extreme Trucker a kötetlen munkavállalás izgalmait (?) előre letárolt, egymás után adagolt feladatokkal helyettesíti, vezetőfülkét pedig csupán azután látunk, hogy kiválasztottuk a számunkra legszimpatikusabb megbízatást. A kezünk tehát meg van kötve mint a búzakéve, amint betöltődött a pálya, azonnal megvan az úti cél is, melyet elérve rögtön visszakerülünk a feladatválasztó képernyőre, és kezdhetjük elölről az egész folyamatot. Valószínűleg a fejlesztők is érezhették, hogy ez a koncepció nem a legszerencsésebb, így gyűjtögetni valót ezúttal is adtak, zseton helyett azonban most tapasztalati pontokat rakhatunk zsebre minden fuvar után, melyek egyrészt a helyszínek, másrészt a különlegesebb rakományok kioldására szolgálnak. Nem rossz ötlet, bár az arányokat valami szörnyen lőtték be a készítők: a két lezárt pálya ugyanis már kb. 5-6 fuvar után elérhetővé válik, az „elit” szintű speciális áruk gyakoribb megjelenéséhez azonban mindegyik helyszínen (!) cirka 15.000 XP-t kell felhajtanunk -- lehet matekozni, hogy ez hány, átlag 250-300 pontos megbízatással gyűjthető be, és mikor döntöttem úgy, hogy inkább átírom a pontszámot a mentési fájlban, a dögunalmat elkerülendő...

Bár a gyomrom már a fenti „reformhoz” is úgy viszonyult, mint kamion a benzinhez (értsd: nem vette be), a hűtővizet végül a játékmenetet érő további tervezői döntéseknek sikerült teljesen felforralni: a karriermód mellett ugyanis minden olyan korábbi játékmenetbeli elem is eltűnt, ami fuvaros életünkbe bármiféle változatosságot csempészhetne. Így búcsút mondhatunk a kamionvásárlásnak és fejlesztésnek (a feladatok során készen kapjuk a szerelvényeket), elfelejthetjük a tankolást, kimaradt az alvás, de még a rendőrök és traffipaxok is szőrén-szálán eltűntek (így az ausztrál pusztaságban bolyongva simán Mad Maxnek érezhetjük magunkat). A program tehát merev, mint a kormányzáras volán, a játékmenet voltaképp minden változatosságot nélkülöz, kimerül a térképen való munkaválasztásban, majd a kezdő- és végcél közötti monoton, tét nélküli furikázásban (a késésből és ütközésekből fakadó pontveszteség ugyanis elhanyagolható).

Apropó, a térkép: nem mehetek el szó nélkül amellett sem, az ugyanis az elődökkel ellentétben ezúttal teljesen használhatatlan. Amellett, hogy elnagyolt és csak a játékot szüneteltetve érhetjük el, még nagyítani sem tudunk rajta, a cél helyét így sokszor csak hozzávetőlegesen tudjuk meghatározni, szóval pusztán a vakszerencsén múlik, hogy időben észrevesszük-e a célállomást jelző 3D-s ikont a pályán, vagy vidáman elzúgunk mellette…

Motorhiba
A fentebb emlegetett „visszalépés” sajnos a technikai fronton is érezhető: bár a program alatt duruzsoló Prism3D motor az ETS óta némi generálozáson esett át, a változtatások (a már fentebb elregélt pályákat leszámítva) ezen a téren is inkább negatív irányba döntik a mérleget. A kamionok -- bár gyönyörűek -- továbbra sem törnek és sajnos továbbra sem koszolódnak, mindig úgy csillognak-villognak, mintha most jöttünk volna ki velük a szalonból. A kisebb járművek még mindig elnagyoltak, az őket irányító úrvezetők MI-jén pedig szinte semmit sem javítottak, szóval az ETS-ből már ismerős váratlan befékezéseikkel továbbra is az idegeinkre (rosszabb esetben a kerekeink alá) mennek. Komolyabb fizikát ezúttal se várjunk, kamionunk a legkisebb jelzőtáblán is fennakad, teherautónk menettulajdonságai pedig mind a jégtáblákon, mind a sivatagban haladva teljesen megegyeznek.

A játék sajnos az elődök elfogadható optimalizációját sem örökölte: a minimum konfigurációt azért számottevően meghaladó gépemen a program hajlamos minden ok nélkül játszhatatlanul beszaggatni, ami egy szakadék mellett eldöcögve könnyen igen kellemetlen eredményhez vezethet. A fix szélesvásznú képaránnyal szintén nem vagyok kibékülve: értem én, hogy 2009-et írunk, azt azonban már nem, hogy a normál és széles felbontásokat egyaránt támogató Euro Truck Simulatorrel ellentétben ezúttal 1024x768-ban miért terpeszkednek fránya fekete téglalapok a képernyő tetején és alján…

A hangok terén valamivel jobb a helyzet: az acélszörnyek keltette motorzaj mellett immár közvetlen környezetünk flórája és faunája (recsegő jégtáblák, leomló kövek, sirályok), valamint a dekorációként szolgáló pályaelemek (vonatok, helikopterek) is hallatják hangjukat, csökkentve így a bejárható terület sterilségét. Az ETS alapverziójához hasonlóan a rádió azonban ezúttal is hiányzik, ennek oka számomra rejtély -- főleg mivel ha van valami, ami egy kicsit is fel tudna dobni egy lassan unalomba fulladó fuvart, az a vezetőfülkében szóló muzsika lenne.

Sikertelen műszaki vizsga
Az Extreme Trucker iskolapéldája lehetne egy remek alapötlet totális elkótyavetyélésének. Bár az előző részek tükrében az ötlettelen, teljesen kötött karriermód önmagában is igen kellemetlen „újítás”, az igazi problémát mégis a változatosságot biztosító játékelemek teljes eltávolítása jelenti, amit veterán ETS-es kocasofőrként egyszerűen elfogadhatatlannak tartok. Mindezek ellenére mégsem tudom teljesen lehúzni a programot: a változatos helyszínek, a sok kamion, és az ötletes rakományok ugyanis a fentebb boncolgatott hiányosságok ellenére is üde színfoltként hatnak a kamionos játékok piacán, garantálva így a műfaj kedvelői számára a kezdeti lelkesedést, és pár óra önfeledt vezetést. A probléma csak az, hogy a varázs hamar elvész, helyét pedig a monoton és céltalan fuvarok sora veszi át…

F1 2013 teszt

A Codemasters sokak örömére 2010-ben feltámasztotta tetszhalott állapotából az F1 szériát, viszont azóta is kapnak hideget-meleget az aktu...