F1 2010

A márciusban bejelentett F1 2010-ről kezdetben nem sok mindent lehetett tudni, annyi volt biztos, hogy a neves kiadó birminghami fejlesztőstúdiójánál készülnek a nagy visszatérésre. PC-n legutóbb az EA Sports által kiadott F1 Challenge-dzsel volt lehetőségünk körözgetni a pályán (nem számolva az ilyen-olyan szimulátoros modokkal), 2003-tól 2007-ig a Sonynál voltak a jogok, így ez idő alatt kizárólag PlayStationre jelentek meg a többé-kevésbé jónak mondható autós címek. Ezt követően a Codemasters kaparintotta meg a hivatalos licencet, és a Grid/Dirt párost jegyző csapat láthatott neki a teljes mértékben multiplatform folytatásnak. A fejlesztők az előbb említett két játékkal már bebizonyították, hogy értenek a korrekt versenyjátékok készítéséhez, azonban az F1 egy rendkívül érzékeny témának számít. Egyrészt ugye ott van az a nem éppen elhanyagolható tény, hogy ez lesz a világ legismertebb autóverseny-szériájának hivatalos játéka, az összes csapattal, versenyzővel és pályával együtt – ezzel szemben az igazi rajongók nagy elvárásokat támasztanak. Másrészt foglalkozni kell azzal a ténnyel is, hogy nem csupán a benzingőzön élő egyének fognak körözgetni a pályán, hanem az alkalmi játékosok is felvehetik a virtuális kesztyűt. Rendkívül komoly feladat mindkét tábor elvárásainak eleget tenni, hiszen egy szimulátort és egy könnyed árkád versenyjátékot aligha lehet egy tető alá hozni. Mégis, hol az igazság? Valahol a kettő között…


Újszülött a paddockban
Az F1 világa nem csupán az egymást követő versenyhétvégékről szól. Szerencsénkre ezt a fejlesztőcsapat is tudomásul vette, és bár igaz, hogy ezzel kapcsolatban semmi igazán átütő játékmenetbeli újításra nem kell számítanunk, a karrier mód ezúttal nem csupán a körözgetésre koncentrál. A Dirt 2 megoldása köszön vissza: kapunk egy virtuális motorhome-ot, amely tulajdonképpen a játék interaktív menüjeként szolgál. Versenyzői profilunk megadását követően körbenézhetünk a következő versenyévadban az otthonunkat jelentő paddockban: részt vehetünk az ismert nagydíjakon, idő elleni küzdelmeken, valamint a többjátékos módba is itt kóstolhatunk bele. Természetesen a legizgalmasabb a már említett karrier mód, melyet ezúttal szó szerint kell értelmezni: újoncként csöppenünk bele a száguldó cirkuszba, ahol legfőbb feladatunk a világbajnoki pontok gyűjtögetése lesz. A leggyengébb csapatok versenyülésének egyikét foglalhatjuk el, a másodhegedűs pilóta szerepe a miénk. Bizonyítani kell, és hozni az eredményeket, hiszen az utolsó helyen kullogva aligha fognak felfigyelni ránk a jobb autót és esetleg a világbajnoki címet jelentő nagy csapatok. A versenynaptár 19 pályájának 23 ellenfelén kell majd átverekedni magunkat, hol napsütésben, hol pedig szakadó esőben. Az első egy minden ízében izgalmas évad lesz, hiszen ennyi idő alatt kiismerjük az autó működését, memorizáljuk a számunkra ismeretlen aszfaltcsíkokat, megtanulunk odafigyelni az ellenfeleinkre, valamint a változó időjárási viszonyokban történő vezetést is begyakorolhatjuk. Bármennyire is nehéz lesz lenyelni: az első évad tényleg a tanulásról fog szólni.

Felvezető körök
Arról, hogy milyen szinten sikerült átadni a Forma 1 hangulatát, nehéz egyöntetűen pozitívan, illetve negatívan nyilatkozni. Ugyebár ott van az említett paddock rész, a 12 csapat összes autója, a bokszutca, a kerékcserék, a részletesen kidolgozott helyszínek, valamint a változó időjárás. Mindezek mellett még érdemes említést tenni a versenyhétvégék hosszúságáról, ahol a gyakorló szakaszok és a három kvalifikáció mellett lehetőségünk van a teljes versenytáv teljesítésére is. A dobogós helyezés esetén kötelező interjúadás is helyet kapott a játékban, azonban azt le kell szögezi, hogy erre a játékelemre még ráfért volna egy apróbb finomhangolás. A fent említett dolgok nagyban hozzájárulnak a pályán töltött hétvégék hangulatához. Ugyanakkor arról is muszáj szót ejteni, hogy bizony sok minden kimaradt: nincs bemelegítő kör, hiányzik a biztonsági autó, valamint a díjátadó alkalmával megszokott pezsgőzésről szintén le kell mondanunk. Természetesen apróságokról van szó, de ha egy minden ízében kiváló F1 játékot szeretnének készíteni a jövőben, ezekre sem árt majd odafigyelni.

Ideális íven
A szimulátor és arcade kérdését ugyancsak nem lehet elhanyagolni. Annak ellenkezőjéről, hogy az F1 2010 egy komoly szimulátor, bizony már az első bemutató videónak sikerült meggyőznie bennünket. Nem csupán a mozgóképek alapján ítélve, de kormánnyal a kézben sem fog megváltozni erről a véleményünk. Persze ne egy végletekig leegyszerűsített rendszerre gondoljunk, ahol még fékezni sem kell, csupán arról van szó, hogy nyoma sincs az rFactor szintű szimulációnak. Egy élvezetes versenyjátékot kapunk, ahol nem kell számításba vennünk autónk minden egyes kis apró paraméterét, ugyanakkor szükséges ismerni a pályákat és a féktávokat, hiszen a győzelemért meg kell majd dolgoznunk. Szinte minden a megválasztott nehézségi fokozaton múlik, a legkönnyebbtől egészen a profiig magunk szabhatjuk meg az ellenfelek engedékenységét, a törésmodellt, illetve az autó irányításában nagy szerepet játszó be-, illetve kikapcsolt automata rásegítéseket is. Első lépésben, amíg megszokjuk virtuális versenygépünket, ajánlott használni a kipörgésgátlót, valamint a kerekek blokkolását megelőző rendszert, később folyamatosan lejjebb tekerhetjük az effajta segítségeket, végül pedig, expert szinten már a kigyorsításoknál történő gázadásra is oda kell figyelnünk. Egy kiválóan felépített rendszerrel van dolgunk, amely egyaránt megfelel a kezdőknek, a haladóknak, valamint a kormánnyal próbálkozó mini-Schumachereknek is. Fontos kiemelni a változó időjárást, hiszen mind a látvány, mind pedig a kezelhetőség szempontjából egy nem éppen elhanyagolható tényezőről van szó. Bármikor belefuthatunk esős versenyekbe, ahol a gumiválasztás mellett a vezetési stílusra is fokozottan figyelni kell. Számolnunk kell azzal, hogy kisebb lesz a tapadás, így fontos elkerülni a vizes íveket, továbbá erősen ajánlott hanyagolni kerékvetőn történő kigyorsítást.

Fent a dobogón
Összességében elmondhatjuk, hogy az F1 2010 egy teljesen korrekt versenyjáték lett. Kiindulási alapnak tökéletes, azonban reméljük, hogy a fejlesztőstúdió jövőre egy tartalmilag kibővített változattal tér majd vissza, amely nem hemzseg a különböző hibáktól. Már most egy jól működő autós címként tekinthetünk rá, amely a 2010-es versenyévadot nagyszerűen dolgozza fel, mind a kezdő, mind pedig a gyakorlott játékosok számára egyaránt kiváló kikapcsolódást nyújthat.

Need for Speed: World

A Need for Speed sorozatnak volt tündöklése és bukása is, hogy aztán a tavalyi Shift-tel megújulhasson, az idei Hot Pursuit-tal pedig visszatérhessen gyökereihez. A két felszálló ág között azonban megjelent a World is, mely az MMOG láz meglovaglásaként igyekezett rajongótábort kovácsolni az eszetlen száguldás kissé hanyagolt szerelmeseinek. Azok ugyanis, akik anno a Most Wanted-vonalat kedvelték leginkább, kissé háttérbe szorultak, mert sem a tavalyi, sem az idei fő NFS attrakció nem képviseli a stílust. Nekik pont kapóra jöhetett a World, mely pár hete még csak zsíros pénzért volt hajlandó 10-es szint fölé engedni a játékosokat, most viszont teljesen ingyen van. De vajon megéri a belefeccölt idő?

Nos, talán nem árulok el nagy titkot, ha kijelentem, hogy nem. A World ugyanis, bár nem kerül semmibe, borzasztóan lassú és időrabló játék, ami csak a szélsőségesen arcade irányzat rajongóinak ajánlható maximálisan. Azonban azt mondom, ne szaladjunk annyira előre, inkább nézzük meg, miről is van szó! Az NFS World egy online versenyjáték, mely nagyjából a megszokott MMORPG receptet követi. Adva van egy profil, mely a szerzett tapasztalati pontok (itt rep a nevük) alapján fejlődik 1-től 50-ig, s ahogy lépkedünk a ranglétrán, úgy nyílnak meg az újabb utak, autók és lehetőségek. Az, hogy mennyi repet szerzünk, attól függ, milyen helyezéseket érünk el az online - vagy épp offline, de erről később - megmérettetéseken, vagyis nagyjából a játékra fordított idő függvényében leszünk egyre jobbak és elismertebbek a World világában.
A metódus ezer éves, és ami nem romlott el, azt nem is kel megjavítani, gondolhatta az Black Box. Ami viszont működik egy főleg farmolás köré épített MMORPG-ben, nem biztos, hogy beválik egy autós játékban. Az első és legnagyobb probléma mindjárt a fejlődés, ami iszonyatosan lassú. Nem vicc, 30-as szint felett alig látni versenyzőket a városban, ami a maradék 20 elérhető fokozat tudatában nem valami felemelő érzés. Ahogy az sem, hogy az ember csak játszik, játszik és játszik, míg totál rá nem un a kevéske lehetőségre, melyek rejlenek a programban. A World még ingyen is üresnek tűnik, hát még amikor fizetni kellett a teljes játékért...

A lehetőségek szűk tárháza
Persze jó kérdés, hogy mennyi is az annyi, vagyis mit lehet egyáltalán csinálni az NFS Worldben. Azon felül, hogy körbe-körbe autózva versenyeket keresünk, lehetőségünk van kergetőzni a rendőrökkel, fényképezkedni, beszélgetni, de akár a már megszerzett járgányaink csinosítgatásával is elüthetjük az időt. Ennek a listának sajnos csak az első két pontja tartozik az aktív játékélményhez, ami kissé szegényes, főleg, hogy további opciókra nem bonthatóak. Amint találunk egy versenyt, eldönthetjük, hogy gépi, avagy emberi ellenfelekkel szeretnénk megmérkőzni. Amennyiben előbbi mellé tesszük a voksunkat, a Most Wanted és az Carbon legklisésebb futamaiban találjuk magunkat. Körözünk, amíg a végére nem érünk, a kissé butácska AI pedig igyekszik úgy tenni, mintha azon felül is értene valamit vezetéshez, hogy nyomja a gázpedált. Ha inkább emberekkel szeretnénk játszani, a dolgok kicsit kellemesebbek, mert a játék viszonylag gyorsan kerít ellenfeleket, és pár apróbb hibától eltekintve a legtöbbször jól szervezi össze a különböző szinteken álló pilótákat is. Sajnos játékmódok ekkor sincsenek, kizárólag a natúr versenyzés, amit felhasználható poweruppok tesznek változatosabbá. A dolog hasonlít ahhoz, amit a Blurben láthattunk, vagyis itt is van pár kilőhető "fegyver", melyekkel megkeseríthetjük a többiek életét.

Ezek egész széles spektrumon mozognak, a nitrotól kezdve a csúzliig minden van, kiemelni azonban csak kettőt szeretnék. Az egyik a "Plusz egy kör", amit versenyenként csak egyszer süthetünk el, s nevéből adódóan kizárólag körversenyeken lehet alkalmazni. Ilyenkor a körök száma eggyel megugrik, szóval ha éppen másodikak vagyunk az utolsó egyenesben, érdemes lehet bedobni a kalapba, hogy legyen időnk még egy előzésre. A másik vicces powerup, ami nagy népszerűségnek örvend, az "Autómágnes". A közvetlen előttünk versenyző kocsira lőhetjük ki, eredményeképp pedig a szerencsétlen verda mágnesként kezdi magához vonzani a civil forgalom autóit. Mivel pedig állandóan vannak akadályozó mazsolák a pályán, tuti, hogy belefut valamelyikbe az, aki az Autómágnes áldozatává válik.

Az ötlet működik, noha tény, hogy csak az első pár órában jelent élményt. Utána ellaposodik, s mivel a poweruppokat sem úgy szerezhetjük meg, ahogy akarjuk (véletlenül kapjuk őket a versenyek jutalmaként), a taktikázás is csak korlátozott szerepet kap. Sokkal hasznosabbak azonban, ha éppen a zsaruk elől igyekszünk kereket oldani. A rendőrösdi a Worldben sajnos csak az egyszemélyes módban működik, és nem kell más hozzá, mint egy rendőrautó, amit kissé megborítva kezdetét veszi a körözés. A szerv tagjai minden szinten egyre durvább erőket vetnek be ellenünk, mi pedig minél több zsarut borítunk fel, és minél nagyobb kárt okozunk állam bácsinak, annál komolyabb mennyiségű repet kapunk - feltéve, ha nem kapnak el, ugye, ami viszont elég gyakran elő fog fordulni. Miközben köröznek, nincsenek más játékosok a pályán, hogy ne akadályozzanak bennünket az őrjöngésben, ami jó dolog. Az viszont, hogy együtt nem is szívathatjuk a zsernyákokat, már kihagyott ziccernek számít. A rendőrök ellen egyébként külön poweruppok vethetőek be, melyek közül a "Végső elhárítás" nevű tetszett a legjobban. Lényege, hogy ha beszorítanak, egy lövéssel szétrepíti a körülöttünk tömörülő rendőrautókat. Kár, hogy csak lassan töltődik fel.

"Első szerelmem egy város volt..."
Ámokfutásunk helyszíne egyébként két város, a Carbon és a Most Wanted Palmont, illetve Rockport Cityje. A két metropolisz összeolvasztott elegye elég kusza úthálózattal rendelkezik, melynek teljes megnyitásához idő kell. Ez persze jelenthetne jót is, hiszen adna egy keveset a felfedezés élményének. Mivel azonban lehetőség van teleportálásra, és a versenyeken való vezetés már így is elég unalmas, értelmét veszti a szabad autókázás. Mivel a többi játékossal való kapcsolatteremtés totál limitált (csak meghívni lehet őket versenyekre, meg csetelni velük), még egy jó "krúzolásnak" sincs sok értelme (elnézést a TDU-s szóhasználatért), főleg úgy, hogy a járgányok keresztülmennek egymáson, mint kés a vajon. A hatalmas terület tehát abszolút kihasználatlan marad, ami elkeserítő egy ekkora potenciállal bíró játékterep esetén.

Az autók és fejlesztések száma sem valami magas. Ahogy lépünk előre a szinteken, úgy nyílnak meg az újabb járműkategóriák és fejlesztések, ám mivel a verdák ára horribilis, venni tuti, hogy sokáig nem fogunk belőlük. Helyette lehet bérelni őket Boostért, ami a játékba tölthető valódi pénzt jelképezi. Akinek sok a Boostja, gyakorlatilag istenként száguldozhat a pályán, mert pénzért olyan poweruppot vesz, amilyet csak akar, ezzel néha fájóan komoly előnyre téve szert. A bérelt kocsik ereje pedig sokszorosan meghaladja a sima, elérhető árú autókét, ami miatt ha csak egy hétig is, de királynak érezheti magát minden játékos. Sajnálatos, hogy a szinteken ezzel még nem verekszi át magát jelentősen gyorsabban senki sem, ergo a mikrotranzakciós rendszer nem csak hogy igazságtalan, de üzletileg is abszolút veszteséges.

Ajánlott?
Bár eddig csak negatívumokat írtam a Worldről, nem árt tisztában lenni a ténnyel, mely szerint ezért egy fillért sem kell fizetnünk. Korábban csak a 10-es szintig volt ingyenes a program, az olyan szerencsétlenek meg, akik fizettek a maradék 40-ért, csalódottan léptek ki 10-20 szint után. Most, hogy nem kell csengetni érte, az ember nem érzi úgy, hogy átverték, és sokkal megbocsátóbb a játék hibáival szemben. A grafika például egész jó, és mivel nem túl realisztikus, kisteljesítményű gépeken is elszaladgál. Zene nincs, de a játék alatt folyamatosan nyitva lehet a tálca, ergo olyan muzsikát játszhatunk le mellette, amilyet csak akarunk. A hangulat pedig... nos, elmegy. Mivel fizika nincs a játékban, ezért egy őrült arcade száguldozássá fajul minden egyes verseny, s emiatt lehetetlenség komolyan venni a programot. Ez pedig sokat dob az időnként frusztráló játékmeneten, mert ha kilépünk is simán visszaugrunk egy-egy rövid száguldozás erejéig. Ez pedig azért csak pozitívum, nemde?

Colin McRae Dirt

A brit Codemasters töretlenül sikeres Colin szériájáról ismert legjobban, de ők felelősek a Toca sorozatért is, melynek legújabb részét a jelenleg tesztelt alanyunkban is dübörgő Neon grafikus motor fogja hajtani.

Kezdhetném azzal a cikket, hogy hosszan elemzem a PC-s játékipar haldoklását, megpendítve, hogy az elmúlt két számunkban tesztelt és bemutatott játékok több mint fele sokkal nagyobb élményt nyújt vagy fog nyújtani konzolokon, mint több százezer forintért összerakott PC-ken, de nem teszem. Elégedjünk meg azzal a nyitánnyal, hogy a legújabb Colin rész annyi más átirathoz hasonlóan egy minden odafigyelés és optimalizálás nélkül �összehányt� játék lett, amivel megfelelő gépszörny birtokában ugyan jól elszórakozhatunk, de elég csak egy röpke pillantást vetünk az X360-as verzióra, hogy páros lábbal, pardon, páros kerékkel küldjük el a fejlesztőket melegebb éghajlatra.

McRae nélkül, sárosan
Mint megannyi szuperül induló sorozat, a Colin széria első tagja is még jóval az ezredforduló előtt látta meg a napvilágot kizárólag PC-re. Egy szimulátor közeli, könnyed ralijáték az akkoriban még aktívan versenyző, világbajnok Colin McRae segítségével, aki tényleg nem csak nevét adta a játékhoz, de segített annak élvezetes játékmenetének és valóság közeli vezetési modelljének megalkotásában is. A skót pilóta azóta visszavonult, a sorozat pedig a legváltozatosabb számozással, alcímekkel és minőséggel jelent meg a különféle platformokon. Tavaly bejelentették, amit már korábban is sejthettünk: a Colin rally az újgenerációs konzolokat sem hagyja parlagon heverni, majd mintegy mellékesen megtudhattuk azt is, hogy a széria ezen része se kerüli el a PC-ket sem. A lassan szokásosnak mondható �menetrendből� a tapasztaltabbak már előre borítékolhatták a végeredményt: a brit kiadótól nagy nehezen kiimádkozott végleges, számítógépes változat körül-belül olyan, vagy még rosszabb szinten van, mint amit Baly kollégám által két hónappal ezelőtt tesztelt béta verzió.

Szó se róla, a játék tényleg gyönyörű, �újgenerációs� látványvilágot nyújt � amennyiben olyan vasat teszünk alája, melynek árából könnyedén vehetnénk egy-egyet mindhárom újgenerációs játékgépből. 3.2 GHz-s Intel processzoromat és 512megás Ati X1600-as kártyámat eddig egyedül a Supreme Commandernek sikerült megfektetnie, de annak sem ennyire: még 800*600-as felbontásban sem tudtam közel mindent a maximumra húzni úgy, hogy húsz képkocka/másodperc feletti sebességet tudjak kicsikarni a játékból. Persze lehet a milliónyi beállítással ügyeskedni a grafikus menüben, de ahhoz, hogy az illusztrációként látott képekhez hasonló minőség köszönjön vissza monitorunkról, ahhoz a legújabb videokártyák és processzorok közül lesz szükségünk egy-egy fölső kategóriás darabra. Ha ez megvolna, akkor sem örülhetünk, ugyanis a játék MINDEN elképzelhető programmal és hardverrel képes összeveszni, nekem például még 16:9-es monitoromon sem volt képes normális képet megjeleníteni, külön a Dirt miatt kellett felhoznom a pincéből a régi, 17 colos CRT-met. Ezek után én lepődtem volna meg a legjobban, ha a játék felismeri force feedback-es Logitech kormányomat, amit természetesen nem tett meg, így végül kénytelen voltam jól bevált, PS2-es szabványú kontrolleremhez folyamodni, amit ugyan már hajlandó volt kezelni, de a kormányzást az istennek se tudtam áttenni a felső iránygombokról a lenti analógkarra. A játék fóruma egyébként csak úgy izzott a mindenféle problémával küzdő felhasználók változatos hozzászólásaitól, egyértelművé téve, hogy nem csupán az én hardver- és szoftverelemeimmel akadt komoly összevesznivalója a programnak.

Rallizás �NEONfényben�
Tételezzük azonban fel, hogy megfelelően brutális gép és némi szerencse folytán valódi életet tudunk lehelni a Dirtbe: ebben az esetben a vadonatúj, NEON névre hallgató grafikusnak hála tényleg olyan káprázatos látványvilággal ajándékoz meg minket, amihez foghatót nagyon keveset láthattunk PC-s autóversenyben. Járgányaink és a terepek hihetetlenül részletesek, kis túlzással minden egyes porszemet, tárgyat atomnyi pontossággal modelleztek le a Codemasternél. A pályákat milliónyi reklámtábla, néző és végre igazán valósághű növényzet szegélyezi. Az útra vetülő árnyékok utolsó apró fekete ágai sem foltok, pacák, hanem gyönyörűen kivehető valódi �vetületek�, az út gyönyörűen porzik, ahogy végigdöngetünk rajta, na és persze ami és ahol csak lehet, valós időben tükröződik, a tűző napfény pedig szívet melengető módon csillan meg helyenként. A sebességérzéssel is minden rendben van, ha megfelelőek a grafikai beállítások, nem fog érezhetően belassulni � ez alól csak az AI ellen menő versenyek sűrűbb jelenetei kivételek. Kasztnink ha nem is az utolsó csavarig, de az utolsó üvegtábláig fokozatosan leamortizálható, bár azért a negyedik rész hihetetlenül részletes törésmodelljét nem sikerült teljesen visszahozni. A külső, látványos sérülések természetesen ezúttal is valódi hátránnyal járnak, motorunkat, felfüggesztésünket, alvázunkat is ripityára törhetjük, irányíthatatlan autót kapva végeredményül. A hat nehézségi fokozathoz különböző mértékű amortizációs szint társul: amíg a legkönnyebb szinten még teljesen sérthetetlenek vagyunk, a legnehezebb fokozaton már az apró koccanások, kicsúszások is érezhető, jelentős hátránnyal járnak. Újdonság, hogy a pályák nem statikus, megváltozhatatlan beton- és abroncsvonalak, hanem ezúttal minden tereptárgynak valósághű fizikája van. A kisebb tábláknak nekihajtva, kitörve azokat enyhe sérüléssel továbbhajthatunk, viszont az útszéli kerékabroncs akadálynak ütközve szépen visszapattanunk róluk, sőt el is deformálhatjuk azokat. Akár a szalagkorlátot is látványosan behajlíthatjuk, extrém esetben kitörhetjük, természetesen maradandó károsodást elszenvedve ezáltal. Az egyes szakaszok között megszokott módon kerek hatvan percünk van a javítási munkálatokra, ami nehezebb fokozaton a legtöbb esetben közel sem lesz elég, így kompromisszumokat vagyunk kénytelenek kötni: a motor vagy a felfüggesztés kijavítása fontosabb-e egy gyors, ugratókkal teli pályán?

Arcade- és/vagy szimulátor?
Ha már az autóknál tartunk: több mint negyvenöt végsőkig lemodellezet darab kapott helyet a Dirt-ben, melyek mindegyikének külseje, vezethetősége valóban szignifikánsan eltér a többiétől. A szimulátor rajongók szívét hevesen megdobogtatja majd az igen szép számú beállítási lehetőség a menükben, ember, pardon, pilóta legyen a talpán, aki érti és átlátja a mindenféle �csúszkák� hatását, és ütőképes, az eredetitől eltérő beállítással képes jobb �konfigurációt� összehozni az egyes versenyekre. Férfiasan bevallom, az ezzel való molyolásra nekem nem igazán volt erőm és energiám, de a felső két nehézségi szintet leszámítva a legtöbb versenyen így is első hely környékén tudtam autózni pár próbálkozás után. A profi szinteken viszont csaknem elengedhetetlennek tűnik, hogy autónk bütykölésének is mesterévé váljunk. Nagyon tetszett, hogy nem a játék előtt kell nehézségi szintet választanunk, hanem az egyes etapok között, így ha valamelyik pálya esetleg nem feküdne, nem �akadunk el�: egyszerűen könnyebb fokozatra válthatunk, és bár így kevesebb pontszámot tudunk begyűjteni, azt behozhatjuk más, nekünk jobban fekvő helyszíneken.

�Dirty racing?�
Versenymódokat tekintve találkozhatunk a szokásos, mitfárer segítségével teljesítendő két-öt perces rövid etapokkal, Hill Climb-bal, ahol ugyanezt kell megtennünk, csak folyamatosan emelkedő hegyes pályán izmosabb gépekkel, valamint újdonságként buggy autókkal történő körversenyes sárdagasztással. Utóbbiban immár nem az �óra�, virtuális ellenfeleink lesznek a legyőzendők, hanem valódi kasztni-kasztni elleni megpróbáltatásokban tehetjük próbára magunkat. A mesterséges intelligencia jónak mondható, bár kissé kiszámítható, lelassultunk esetén nem hajt belénk vakon az egész mezőny, és nagyon jókat lehet küzdeni immár �test-test ellen� a farolásokkal teli visszafordító kanyarokban a széles pályákon. Apró gikszer, hogy ha több autó van egyszerre a képernyőn, a játék hajlamos érezhető belassulásokra, visszajátszásokon pedig alkalmanként igen durván kiszúrható, hogy bizony az ütközésmodell még közel sem makulátlan: nem ritkán fogunk látni jócskán egymásba lógó autókat. Ettől eltekintve külön élmény ilyen fantasztikus látványvilággal megtámogatott játékban visszanézni köreinket, az viszont megbocsájthatatlan és felfoghatatlan hiányosság, hogy a replayeket nem menthetjük el � emlékezetem szerint erre már a legelső Colinokban is volt lehetőség.

Az irányítás egyébként alsó két fokozaton inkább arcade jellegű, kis figyelemmel nehéz látványos hibákat elkövetni, hirtelen gyorsulunk és lassulunk, így bármilyen bakit könnyű korrigálni, csupán némi időveszteség lesz figyelmetlenségünk eredménye. A billentyűzetről való kontrollálás kezdetben szinte lehetetlennek tűnik, de meglepően jól bele lehet jönni: ennek ellenére szerintem feltétlenül érdemes valamiféle egyszerű kontrollert beszerezni a programhoz � lehetőleg egy olyat, amit kegyeskedik is normálisan lekezelni�

Ugyan az egyjátékos mód a maga hatvanhat felvonásból álló versenysorozatával igen hosszas kikapcsolódást lobogtat előttünk, élvezzük is ki, mert multiban már közel sem lesz ekkora élmény a játék. Egy elképesztően béna, minden beállítási lehetőséget nélkülöző megmérettetésben vehetünk csupán részt, ahol még csak nem is konkrétan egymás ellen, hanem egymás időeredményei ellen versenyezhetünk.

Végítélet
Nehéz értékelnem a Colin sorozat legújabb felvonását. Mivel a megjelenítésen kívül semmi eget rengető újdonságot nem tartalmaz, a nem megfelelő konfiguráció birtoklása esetén tényleg nem képes semmivel sem elkápráztatni a látványos sárdagasztásra vágyó játékost. Minden bizonnyal optimalizáló foltok és hibajavítások egész hada várható a következő pár hónapban, de addig tényleg csak a felsőkategóriás PC-vel rendelkező szerencsések, ne adj Isten Xbox 360 tulajdonosok ajánlható jó szívvel: ők viszont ki ne hagyják, mert zsörtölődéseim ellenére tény, az utóbbi években ennél jobb ralijáték nem elevenedett meg a monitorainkon.

Grand Prix 4

Geoff Crammond neve az, amit úgy szoktunk emlegetni: fogalom. Az ő neve etalon a játékiparban, szervesen hozzáfonódott az autóversenyekhez, azon belül is elsősorban a Forma 1 világához. 2002-ben hozta ki a GP-sorozat negyedik darabját, aminek örültünk, vártuk a folytatást, és nem is tudtuk, hogy PC-n nem születik több igazán igazi Forma 1-es játék. Legalábbis egyelőre, mert azért legyen zászlónkon az optimizmus széles mosolya, egyszer talán valakinek csak odaadják a jogokat, és nem kell a különböző � bár jó minőségű -modokkal illúziókba kergetnünk magunkat. Igaz, azóta eljárt már egy kicsit a játék felett az idő, de ha valaki igazi versenyérzést akar, akkor még mindig a GP4 az etalon!

Geoff Crammond immáron közel negyedszázada, egészen pontosan 1984-ben jelentkezett először autós játékkal. A REVS névre hallgató játék a Forma 3 világát keltette életre. A GP-sorozat az F1GP nevű játékkal vette kezdetét 1992-ben. Ezt négyévente követte a névadásban fantáziadúsnak nem, játékélményben annál gazdagabb és egyre szebb GP2 és GP3. Bár a rosszindulatúak hajlamosak voltak azt mondani, hogy a GP3 csak egy GP2-klón, de jelen értekezésünk tárgya a PC-re az előző darabot kivételként két évvel követő 2002 második felében napvilágot látott GP4, amelyről akkor még senki sem gondolta, az utolsó lesz jó ideig a sorban.

Crammond csapatának nem okozott nagy gondot, hogy csak pár hónappal korábban jelent meg a piacon az EA F12002-je. Igaz, a vetélytárs a komplett 2002-es szezont licencelte a jogtulajdonosoktól, a GP4 pedig �csak� a 2001-est, de a sokkal részletesebb, ,,molyolósabb� Crammond-termék elvitte a pálmát a rajongók körében. Nézzük meg, többek között minek köszönhetően!

Te döntesz: arcade vagy szimulátor?�
Autót vezetni könnyű, a Forma1 sem nagy cucc� � tartja magát a vélekedés, egészen addig, amíg valaki tényleg testközelbe nem kerül ezeknek az iszonyatos erejű vasaknak akár a kisebb testvéreivel. Annak idején egy barátom éppen autóversenyzéssel foglalatoskodott, és sikerült olyan hátszelet szereznie a szponzori körökben, hogy egy Formula 2000-es autóval indult a honi bajnokságban. Levitt magával a pécsi hegyiversenyre, ahol két dolgot megtanultam. Az egyiket ő mondta, körülbelül így hangzott: �Az autóvezetés nem a gyorsaság, hanem a fékezés művészete. Nem nagy trükk tövig nyomni a gázt, viszont minden ezredmásodpercben készen kell állnod arra, hogy időben megállj! Ugyanez érvényes a közúti közlekedésre és az autóversenyzésre is.� A másik pedig az, hogy soha többé ne szálljak be autóversenyző mellé, amikor úgymond ,,leedzi� a pályát. A hajtűkanyarokba olyan iszonytató tempóval esett be egy hétköznapi német kocsival, hogy még most is kilel a hideg, miközben ezeket a sorokat rovom. Utána beleülhettem a Formula 2000-es autójába, ahol összepréselődve a kabinban, fenekemmel gyakorlatilag pár milliméterre az aszfalttól alkothattam fogalmat arról, mit érez egy versenyző egy ilyen kocsiban. És az az autó még meg sem mozdult, nem is rázkódott, nem is kellett 140-ről gyakorlatilag állóra fékezni a visszafordítókban� Szóval azóta kicsit másképp nézem az autóversenyeket és nem hitetem el magammal, hogy ez nekem is menne.

A Forma1-ről szóló játékok pedig éppen erre épülnek, hogy megajándékozzanak a nagy illúzióval, a veszélytelen száguldás örömével, az adrenalinpumpálás egyik alternatívájával. Ennek egy arcade típusú autójáték legfeljebb hét-nyolc éves korig felel meg, onnantól a játékos már kihívásra vágyakozik, azt pedig eddig csak szimulátor, vagy egy szimulátorhoz nagyon közeli játék tudja megadni, és ennek a GP4 megfelel.

Túl könnyű, baromi nehéz
Telepítés után jöhet az intro, amelyet a játékból vett jelenetekből ollóztak össze. Nem igazán kényeztetnek el, de ez nem is cél. A fejlesztők nem rabolják a drága időnket, hamar a főmenübe kalauzolnak, ahol elkezdődhet a böngészés. Itt minden és mindenféle módon állítható. A gépünknek megfelelő grafikai beállítások elvégzését felajánlja a program, amelyet ki is hagyhatunk, és magunk kalibrálhatjuk a játékot. Érdemes, mert alaphangon nem kínálja fel a program a legmagasabb grafikai beállításokat, pedig ez az, amitől igazán ütőssé vált a játék 2002-ben, de erről majd picit később. A billentyűvel játszóknak érdemes megszokni az alapbeállításokat, mert ha arra számítunk, hogy a fel-le-jobbra-balra nyilakra át tudjuk konfigurálni a beállításokat, akkor tévedünk.

A beállításokat egészen onnan kezdhetjük, hogy melyik istállóban kívánunk versenyezni, valakinek a helyén, vagy éppen a bőrébe bújva (érdekes, hogy csak kisbetűs neveket választhatunk, és az összes �valódi� versenyző is kisbetűs névvel szerepel � talán enyhe utalás arra, hogy ez mégsem annyira valós világ?). Kiválaszthatjuk a kívánt versenytípust, a kívánt nehézségi fokot és még számtalan egyéb finomságot, de most ez utóbbinál maradjunk egy kicsit.

Öt nehézségi szint közül választhatunk a kezdőtől a félprofin keresztül egészen a mester (ace) fokozatig. Kezdőként egyszerű a dolgunk: nyolc vezetői segítséget kínál a játék az automata fékezéstől kezdve az ideális vonalvezetésig. Ha mindegyiket elfogadjuk, és ráadásul az egyéb valósághű elemeket sem vesszük igénybe, akkor az egész nem más, mint egy arcade utazás az általunk elképzelt rózsaszín autóversenyzős világban, ahol nem történhet semmi baj, a Nagy Testvér vigyáz rád! Bemelegítésnek nem olyan rossz, de nagyon hamar unalmassá válik, hogy egy hosszabb versenyt minden további nélkül megnyerhetünk egy szutyok kocsival is. Már az amatőr fokozat kiválasztása is hatalmas kihívás elé állítja a játékost, mert ilyenkor automatikusan kikerül a segítségek közül az automata fékezés opció, és innentől kezdve egy szimpla szabadedzésnél is megtudhatjuk, hol lakik az autóversenyzők úristene. Ha túl rövid féktávot veszünk, akkor döbbenünk csak rá, a fizika törvényei szerint a háromszázas tempóról három másodperc alatt nullára fékezés az nem más, mint frontális ütközés. Igen észnél kell lenni a fék adagolásánál, mert itt igazolódik be az örök autóversenyzői igazság: a helyesen megválasztott és mesterien adagolt féktáv értékes századmásodperceket, és ennek következtében még értékesebb pontokat jelenthet. Minden nehézségi fokozat után csökken a segítségek száma, és így mindent kipróbálva elmondható, kezdő fokozatban túl könnyű, mester fokozatban pedig baromi nehéz a játék. Ez utóbbiban kormány nélkül ne is álmodjunk sikeres versenyzésről, és azzal is csak nagyon sok gyakorlás és hibátlan teljesítmény egy vérprofi istállónál adja meg a lehetőséget a verseny, vagy egy bajnokság megnyerésére.

Szöszmötölők kánaánja
Minden autóversenybarát tudja, az ördög a részletekben rejlik, azaz hiába jó egy versenyautó, hiába jó a pilóta, az autóbeállítások adják egy verseny sava-borsát. Minden pálya más és más beállításokat kíván. A lassú kanyarok, a gyors egyenesek, az aszfalt minősége, hőmérséklete ezernyi apróságot kínál. És itt jön el a szöszmötölők kánaánja, mert itt minden állítható, kalibrálható, tologatható. Gumiminőség, abroncsnyomás, vezetőszárnyak, lengéscsillapítók, váltóáttételek és minden, mi szem-szájnak ingere. Persze, ha nem vagyunk profi autóversenyzők � és gyaníthatóan a játékosok többsége ebbe a kategóriába tartozik -, akkor nem igazán lehetünk képben arról, mivel mit nyerhetünk.

Ebben van segítségünkre Mark Hemsworth, aki a játék létrehozásakor az Arrows csapatában dolgozott. Ő aztán mindent elmagyaráz a boxtaktika kiválasztásán keresztül a legapróbb finomhangolásokig. Kellemes a hangja, de aki nem vérprofi az angolban, az se keseredjen el, minden szava megjelenik írásban is, így ha csak battyogunk az idegen nyelvben, egy szótár segítségével hamarosan képbe kerülhetünk. Ha akarunk. Mert nem kötelező, ezt csak bónuszként ajánlja a GP4 a �gpaedia� opcióban. És hogy miért pont az Arrows alkalmazottja áll rendelkezésünkre? Mert ők segítettek minél szimulátorközelibbé tenni a GP4-et, és ennyi jár nekik viszonzásként. Legyinthetünk, hogy azóta az Arrows ebben a formában nem létezik, de hát ezt a piacot is a farkastörvények uralják, és attól, hogy jóval kisebb volt a költségvetésük a sztárcsapatokénál, azért a narancssárgáknál sem káposztafejek dolgoztak a fejlesztőcsapatban. Mark pedig rengeteg hasznos tanáccsal szolgál, amelyek segítségével bizony faraghatók az ezredmásodpercek.

Mindemellett a pályákról és a pilótákról is mindent megtudhatunk. Igaz, az előbbiről részletesebben és csak 2001-gyel bezárólag. A pályák adatai között nem csak a hosszt és az eddigi körrekordot találhatjuk meg, hanem egy komplex információbázist is, a pálya történetétől kezdve a legfontosabb jellemzőin át egészen a kanyarokban jelzett ideális sebességfokozatig és tempóig. Ez utóbbi mérföldben és kilométer per órában egyaránt, hogy az esetleges tengerentúli játékosok is teljesen képben legyenek. Minden pályát a 2001-es állapotoknak megfelelően a lehető legrészletesebben lemodelleztek, így erre sem lehet panaszunk.

Ha mindez megvolt, akkor választhatunk a versenytípusok között a gyorsversenytől kezdve a teljes 2001-es világbajnoki sorozatig.

Welcome to the real world!
Tételezzük fel, hogy valódi pilóták majdnem valódi bőrébe akarunk bújni - akkor nincs más hátra, minden részletet a legvalóságközelibbé kell tenni. Ehhez minimum félprofi szinten kell versenyezni, a versenyhosszakat 100 százalékra állítani, minden grafikai részletet a maximumra tolni, és bekapcsolni minden olyan problémát, ami előfordulhat verseny közben, az autó sérüléseitől kezdve az elektronikus- és váltógondokon keresztül a motorhibáig. Ha mindezeket megtesszük, akkor szinte lehetetlen, hogy egy Minardival pontot szerezzünk: ha nyomjuk neki, ahogy a csövön kifér, akkor nem fejezzük be a versenyt, mert előbb-utóbb óhatatlanul leáll a kocsink, ha meg nem adunk a gépnek ezerrel, akkor a vetélytársak szép lassan, de annál biztosabban távolodnak tőlünk. Mindennek a titka a játék fizikájában keresendő. Minden majdnem úgy működik, ahogy a valóságban kell: a rázókövek ráznak, a húzósabb kanyarok ki akarják egy kicsit szedni a kezünk közül a kormányt, ha ütközünk, akkor szakad a kocsiról ezer alkatrész, mindig onnan, ahol koccantunk és annyira, amennyire annak az adott érintkezés miatt kell. Ha pedig elveszítjük például a vezetőszárnyunkat vagy defektünk lesz, megszűnik az autó stabilitása, amivel búcsút mondhatunk a pontszerzésnek. És nem elég magunkat figyelni: mások is belénk szállhatnak. Ha megússzuk az ütközéseket és egy sztárcsapat pilótájaként kezeljük a kormányt, akkor sem biztos a siker. Hibátlanul kell teljesítenünk, mert ha egyszer magába fogad egy kavicságy, akkor csak igen óvatos gázadagolással és kormánykezeléssel tudunk kiszabadulni, amivel értékes másodpercnek mondhatunk búcsút, ami egyet jelenthet az aktuális verseny elvesztésével. Mert arra ne számítsunk, hogy horribilis előnyöket szerezhetünk a vetélytársakkal szemben; a többiek is értenek a beállításokhoz és ott is ügyes versenyzők tekerik a volánt, ezért tapadnak kegyetlenül. Ilyenkor még segíthet a boxtaktika: mikor állunk ki, hányszor, hány litert tankolunk, milyen gumit választunk. Ha mindez hibátlan, akkor is eljöhet a pillanat, amikor meghibásodik az elektronika, megfő a motor, megadja magát a váltó, istenem: Welcome to the real world!

Illetve majdnem, mert azért azokat a fizikai erőhatásokat, amelyek a verseny közben érik a pilótákat, mi sajna nem érezzük - persze ez néha talán jobb is, mert igencsak érdekesen nézne ki a fejünk és a nyakunk egy teljes távon lenyomott monacói futam után... Életem párja azonban jókat kacarászott rajtam az elmúlt napokban-hetekben, amikor nyüstöltem a játékot, szerinte igazán mókás voltam, amikor bedőltem a kanyarokban, meg amikor kitámasztottam a kormányt és hátrafeszültem, mert éreztem, jön a fal! Szóval fizika terén kiválóra teljesít a program még mai szemmel nézve is, ami jelentősen dob a játékélményen, de hangsúlyozom, csak akkor, ha nem az arcade-os kezdőfokozatban versenyzünk.

Csillog és villog
Mindez pedig olyan látványvilággal párosul, amelytől 2002-ben nem győztük kapkodni az állunkat, de még ma sem vall szégyent a program. A GP4-et új grafikai motor segítségével alkották, így olyan finomságok is helyet kaptak a játékban, mint például az élsimítás és a környezet visszatükröződése, amelyek akkor még számítottak alapkövetelménynek. Öt éve ez még csúcsgépet kívánt, ma már egy közepes konfigurációs is simán elfut, ezért érdemes minden grafikai elemet a maximumra tolni, Pazar élmény látni a pilótafülkéből, ahogy megcsillan és végigfut a kasztnin a napfény. A nézők 2D-sek, de istenkém, mit nem akarunk még egy autóversenytől? Csillog és villog minden, ami nem jelenti azt, hogy bambulhatunk kedvünkre.

Számtalan kameraállást kínál a játék, összesen tizenkettőt. Igaz, ezek között olyan eszementek is vannak, mint a jobb első kerék melletti, vagy a hátsó szárnyról hátrafelé néző, ami nem igazán garantál teljes élményt. A legigazibb természetesen az, amikor beülünk a kabinba. Ilyenkor a fejünkre kerül a sisak a sok porfogó réteggel együtt, így egy kicsit szürkébben látjuk a világot, és a felső reklámcsík is kitakar egy darabot a látómezőből, de ha kedvünk tartja, és időnk engedi, kinézhetünk jobbra vagy balra. Ebben a kameranézetben egy dolog a bosszantó, hogy a kormányt senki nem fogja, azaz hiányzik a virtuális kéz, ami a miénk volna, de idővel ezt is meg lehet szokni. E módban a kormány is egyfajta információs központ: apró LED-ek mutatják a fordulatszámot, az aktuális pozíciónkat, sebességünket, éppen futott körünk számát, az üzemi hőmérsékletet, de azt is megnézhetjük, hány körre elegendő még az üzemanyagunk, milyen az aktuális köridőnk, hányan vannak még versenyben, ki van előttünk, mögöttünk és időben mennyivel. Ha külső nézetet választunk, mindez a monitoron jelenik meg, és kiegészül a folyamatosan futó pályarajzzal is. Ha grafika, akkor bug is: néha a pálya mellett álló zászlólengető segéderők nem tudtak időben elugrani az autóm elől, így elgázoltam volna őket, ha nem hatolok át rajtuk akadálytalanul, de ezek igazán pici hibák, spongyát rá!

Ami a külcsínben és megjelenésben bosszantó, az a sok egyforma motorhang. Igaz ami igaz, a Forma1-es autók hangja nagyjából hasonlít egymásra, de azért mégis vannak különbségek, apró kis eltérések, amiből az igazi szakértők már fülre felismerik a gépeket. De ne legyünk kukacosak, mert igazából ez sem rontja le a játékélményt. Mint ahogy a zene sem, mert senki sem hiszi, hogy teszem azt David Coulthard heavy metalt hallgatna játék közben... Zenéből pont annyi van, hogy a pályák töltési ideje alatt ne unjuk nagyon magukat.

Társas sport
Ha mindezt átéltük és eltöltöttünk néhány száz munkaórát a játékkal, akkor esetleg az is eljöhet, amire titokban mindannyian vágyunk: lehet belőlünk World Champion a Forma1-ben!

Ha pedig unjuk a szóló módot, akkor LAN-partyban próbálhatjuk ki magunkat és egymást, vagy benevezhetünk a száguldó cirkusz magyar ligájába, ahol különböző kategóriákban versenyezhetünk. Igaz csak úgy, hogy a liga által megadott időintervallumban kell teljesítenünk az adott versenyt és az elmentett változatot elküldeni, ahol ellenőrzik, mennyire valós az eredmény. Rendkívül szigorúak a szabályok, nem érdemes kanyarátvágásokkal vagy pályalefaragásokkal kísérletezni, mert akit rajtakapnak, azt keményen büntetik! Viszont érdemes ebben is kipróbálni magunkat, mert csak így mérhetjük le, másokhoz képest hol tartunk, és ez az, amit igazi kihívásnak neveznek! Jó játékot mindenkinek!

Need for Speed ProStreet

Az EA Fekete Doboz fantázianevű, és kanadai székhelyű fejlesztőstúdiója (Black Box) jövőre ünnepelheti alapulásának tizedik jubileumát. A srácok feladata az elmúlt évek során egészen egyértelmű volt: Need for Speed szériát kreálni a népnek, aki ha már nagyon lázadozást mutat, valami nagyobb újítást is prezentáltak munkáikban (Underground 1, s a mostani Pro Street). Na nem ez a lényeg, hanem a játék maga, a fejlesztők eme írás esszéjellegű terjedelme nélkül is remekül megvannak, köszönik szépen.

Akárhogy is állunk hozzá, szeretjük, avagy utáljuk, egy új Need for Speed érkezése mindig nagy esemény, mely aktivizálja a játékos közösséget. Általános téma volt az utóbbi időkben a sorozat megfeneklése, mely a Most Wanted napfényes tájai ellenére kvázi megrekedt az Underground által állított alapok között, azaz illegálisan atomgizda módon lezúzni az ellenfél csókák arcát, semellett a rend őreinek is a képébe kacaghattunk kegyetlenül. Ez volt az NFS újkori védjegye, többen szerették, mint utálták, de mint tudjuk, általában a negatív véleményünknek szeretünk inkább hangot adni, így ezen álláspontok maradtak meg főként az ember fejében. Az EA bár burkoltan, de pár nyilatkozatával elismerte a tényt, hogy illene új mederbe terelniük a dolgok folyását, s egy újabb Halálos Iramban-t majmoló epizód már nem férne bele a képbe. Magyarán a társaság egyik fele örülni fog, míg a másik kellemetlenül csalódni, avagy harmadik eshetőségként az új idők szele meghozza a régi kemény mag kedvét�

A változás � ami a játék teljes egészére jellemző �, kritikusi szempontból sokkalta üdvözölni valóbb, hiszen fejlődést láthatunk, de még mekkorát. Azoknak viszont, akik 350 km/h-s sebességgel óhajtanak rendőrkordonon átreppenni, az NFS címke megtévesztő lehet, ugyanis ezen földtől elrugaszkodott hacacáré immáron a múlté.

TISZTESSÉGES ESZKÖZÖKKEL
Történet, háttér, no bizony az nem sok akad, csupán puszta tényeket tudunk meg, aztán boldogulunk, ahogy tudunk. Egy Ryan nevű autóversenyző életébe csöppenünk bele, kinek (sok pilótatársával egyetemben) leghőbb vágya, hogy ennek a kitalált bajnokságnak az ötágú koronázott bajnokává válhasson. Az öt ág jelöli a legfőbb versenykategóriákat, melyeknek jelenleg minden típusban más és más az aktuális címvédője, külön kiskirály gyorsulásban, driftelésben, versenyekben, showdownban, valamint a csúcssebesség futamokban. A cél egyértelmű: kisebb osztályokban haladgatva egyre nagyobb hírnévre kell szert tennünk, hogy méltók legyünk kihívni az adott kategória legjobbját egy címmérkőzésre. Igen, igen, ez nagyban hasonlatos a Most Wanted illegális reputációs skálájához, csupán ez most sportszerű keretek között zajlik.

Menűkáosz
Mielőtt nyeretlen kétévesként elkezdenénk megvalósítani Ryan álmát (megmenteni a névtelenségtől...), barátkozzunk meg a kicsit kusza, néhol nehezen átlátható menürendszerrel. A legelején kötelezően kiválasztandó segítségeknél nem kell elkeseredni, hogy akkor örökre egy alacsonyabb szinten maradunk, ez a későbbiekben bármikor módosítható, bár kétlem, hogy kanyar-, és fékrásegítésre bárkinek is szüksége lenne. Célszerű rögvest az EA Nation accountot is beizzítani hozzá, mert a játék szinte már Xbox live szintű szolgáltatásokat tartalmaz, de az online lehetőségekre külön boxban térek ki. A főmenü relatíve egyértelmű, kedvére beállíthat magának az ember bármit, sőt a bátrabbak az OPTIONS/GAMEPLAY/MODE OPTIONS alatt versenytípusonként ki-, illetve bekapcsolhatják az elektronikus segédeszközöket, azaz a menetstabilizátort, kipörgésgátlót és ABS-t! Amit itt fontos megjegyezni, az a Race Day elnevezés. Ez egyrészt a �Quick Race� megfelelője, másrészt mindegyik előre tárolt, tehát adott számú versenyszámokat tartalmaz, meghatározott autókkal minden futamtípushoz. Ez az egész egy aszfaltra felgrafitizett látképen nyugszik, � kicsit nehéz átlátni, de idővel megszokja az ember, hogy merre vigye a mutatót. Lényeges, hogy kreálhatunk saját versenynapot, itt szerencsére minden tetszőlegesen testre szabható, mely helyszínen mennyi futam legyen, az hány körös, ilyesmik.

Csapjunk a lovak közé
A fő vonzerő magától értetődően a karrier kasztja, ami rendkívül összetett lett. A kiinduló szituáció már ismert: szépen kvalifikáljuk magunkat egy hivatalos versenynapra, hogy elkezdődjön életrajzi könyvbe illő történetünk �Az ismeretlenből a csúcsra� címmel. Nem kívánok külön kitérni rá, majd a hardver rovat lefuttatja a maga sebességtesztjét a játékkal, annyit azonban kötelezően jelzek, hogy szép, nagyon szép, a pályák kicsit puritának ugyan, de az autók pompásan festenek, a gumiégetés füstje eszméletlen igen, hát még a piros füst� Mi következik ebből? Még eszméletlenebb gépigény. Komolyabb kifejtésre ez azt hiszem, nem szorul, kifejeztük csodálatunkat jó pár lapszámmal ezelőtt már a látványt illetően.

No de ami a második, s a sorrenddel ellentétben legfontosabb dolog, a fizikai motor és a kezelhetőség meglepetésszerűen megváltozott. Bár akadnak olyan autótípusok, amelyekkel úgy, ahogy kihozható az NFS-re jellemző fék nélküli száguldozás, de ez is inkább pálya és gumi függvénye, mintsem trehányságé. Nem is tudom, hogy kezdjek bele, hiszen nem egy Simbin produktumról írok épp, de mégis muszáj lesz: az autóknak immáron jól érezhető súlya, ehhez mérten súlypontja van, amiből kifolyólag nagyon nem mindegy, hogy milyen íveket használunk, s hogy mennyire terheljük az autót a kanyarokban. Kipördülni nekem ugyan nem sikerült, de leszaladni az aszfaltról rossz fékút, avagy ideális ív használata miatt nagyon is. Azt ezek után mondanom sem kell, hogy noha a levágás még úgy-ahogy működik, a falat megkoccolni már korántsem olyan következményektől mentes móka, búcsúzhatunk sok értékes pozíciótól általa.

A földhözragadtabb fizikai modell mellett sokak másik imája talált értő fülekre az évek alatt, ugyanis a törés-zúzás most már itt is kivitelezhető. Noha a játék figyelmeztet, hogy a rongálódás kihatással van a menetteljesítményre, én ennek nem igazán éreztem jelentős hatását, szépen deformált kasztnival víganfutkorásztam a gyorsköröket, amikor kellett. Van azért benne egy csavar: egy ponton túl, miután már pirosan villog a kijelző, akkor nem sok kell hozzá, hogy totálkárosra tegyük szerencsétlen gépet, ami abban a pillanatban a verseny azonnali végét jelenti! Ehhez néha nem kell ám olyan sokat tennünk, elég egy rosszul kivitelezett ugratás, s a szaltó után máris a drága versenyautónk lassított felvételes haláltusáját gyönyörködhetjük végig. Ennek pedig ára van: vagy felhasználjuk a javításra (TK esetén az annak megfelelő) szánt �kártyáink� egyikét, vagy ha ilyen aduászunk nincs, fizetünk, mint a katonatiszt. Ugyanis új versenynapra csak csillogó-villogó verdával léphetünk be.

A versenynapok mindegyikén pontokat gyűjthetünk a futamok során, s többször is nekilendülhetünk a megmérettetéseknek. E jeles eseményeken az összpontszám a lényeg, tehát nem gond, ha valahol nem elsők lettünk, csak a végelszámolásnál mi legyünk a nap dominánsai, mivel ez a továbbjutás, azaz a többi versenynap megnyitásának a záloga. A versenyszámok már ismertek lehetnek, csak most mindez hivatalos formába öntve. Ezen forma alatt értem azt, hogy a versenyek rendes versenyzésre szánt pályákon zajlanak, lesz lehetőségünk rendes időmérős bajnokságot futni. Ennek egyik mutációja a szektoridő kihívás, ami nagyjából ugyanaz, mint az előző. A driftelés nagyban hasonlít a Carbonban megismertre, míg a gyorsulás teljesen szabályos formában tért vissza, magyarán egy szép hosszú egyenes, két autó, aztán uccu neki hadd szóljon. Ezt egy apró kis gumimelegítés előzi meg, ami szerintem fantasztikus opció, egyhelyben állva kell égetni a gumit, lehetőleg úgy, hogy a lehető legjobb tapadási értéket szerezzük meg a rajt előtt. Utolsóként vannak még a Speed futamok, ez két altípust takar: az egyikben traffipaxok előtt kell merészet repesztenünk, (a kumulált legmagasabb eredmény nyer), a másiknál meg egy kvázi fékezést alig igénylő száguldás a célig, tehát a nagy végsebesség a nyerő taktika.

A KAROSSZÉRIA, ÉS AMI ALATTA VAN
Az autók száma a legutóbbi hivatalos álláspont szerint 59, de vélhetően a véglegesbe több lesz egy kicsivel. A versenygépeket kétféle módon fogjuk kapni. Az egyik részét nyerhetjük/vehetjük, a másik adagot meg pusztán megkapjuk �kölcsönbe� az adott versenyre (ezek vidáman lelakhatóak, nem nekünk kell kifizetni). A sajátjainkból célszerű minden versenyszámra külön favoritot fenntartani, ugyanis ezek vihetők magunkkal, ám át nem csoportosíthatóak, magyarul, amit gyorsulásra sorolt be a gép, azt nem engedte az istenért se futamra vinni. A garázs mélyén immáron igen szép mélységekben babrálhatjuk az autónkat. Lehet ugyebár fejleszteni mind motorikusan, mind optikai szempontból, akár egyesével, akár csomagok képében, tehát a cicomázás hasonlatos a korábbi részekben látottakhoz, csak itt értelemszerűen részletesebb. Immáron sok apró diagram segíti megmutatni a fejlesztések pozitív hatását, de a három fő teljesítményjelző csík is éppen elegendő. Emellett tuningolni is alkalmunk nyílik, ami az autó beállításait, finomhangolását takarja, majd mindezen ténykedésünket letesztelhetjük. Ezek után az autónk minden jellemzőjét egy Blueprintben tárolja a gép, melyből egyszerre többet is elraktározhatunk különböző helyzetek esetére.

AMIKOR A HÓHÉRT...
Végértékelés, a vég az értékelés, hiszen vélhetően annyira meg fogja osztani a tömegeket az új epizód, hogy aztán csak győzze az ember kibogozni azt, hogy ellenzők s támogatók közt kinek van jobban igaza. Az NFS újkori múltja alapján teljesen másra számíthatott az ember fia, míg az ellenállás repes örömében, hogy végre valami. Az én döntésem a következőképp hangzik: A ProStreet egy korrekt, online és offline lehetőségekben egyaránt gazdag autós játék, ami azért hellyel-közzel megmaradt árkádnak, de nem azon az eszement módon, mint eddig. Folytatásnak furcsa lenne nevezni, mivel nem sok köze van az NFS eddigi részeihez. Ez egy új kezdet, melynél a jól bejáratott nevet alkalmazták igáslónak az átmeneti időszak átvészeléséhez. Azt meg majd a kasszánál a vásárlók eldöntik, hogy jó irányba indult el az EA, avagy nem, netalántán párhuzamosan fusson mellette egy illegális �ereszd el a hajam� NFS. Változásért kiáltottunk, hát megkaptuk, csak egy picit másképp képzeltük...

Need for Speed: Carbon

A Need for Speed sorozatot a cég kanadai óriásstúdióján belül a Black Box nevű csapat készíti 2002 és a Hot Pursuit 2 óta – és ahogy az eladási sikerek mutatják (sokmilliós bestseller minden epizód), valószínűleg az idők végezetéig minden év végén elő fognak állni egy-egy új résszel…

Vannak dolgok, amelyek megunhatatlanok s soha nem érezzük ezekkel kapcsolatban azt, hogy elég volt, nem kérünk többet. 11 éve az EA kanadai fejlesztőstúdióból indult útjára a mára már szinte intézménnyé vált Need for Speed széria. Maga a cím definíció lett azóta, ami kimondja: minden olyan versenyjáték, ami a fizikai törvényeit sajátosan kezeli, emellett hivatalos autómárkákat vonultat fel, melyekhez széles körű tuningolási lehetőségeket biztosít, és egyben kitűnő játékélményt ad, Need for Speednek neveztetik.

A sorozat töretlen sikerét sok tényezővel lehetne magyarázni, de egy biztos: a fejlesztők ügyesen észben tartották a pszichológiai törvényt, ami szerint minél erősebb a kezdeti inger, annál nagyobb mértékű változás szükséges a további különbség érzékeléséhez. Magyarul mindig éppen annyi újítást visznek az egyes részekbe, hogy a következőre is maradjon elég megvételre ösztönző tényező. De kanyarodjunk el a tudományos megközelítéstől, mert panaszra okunk nem igazán lehet: a Carbon, ahogy elődei is, kategóriájában a legjobbat nyújtja.


Sztori nélkül mit érek én?
Miután Rockportban Razor száját elkenve visszaszerezte imádott Bömösét, s emellett mintegy hozományként a legjobban körözött személlyé is vált, brutálisan ambiciózus főhősünk Palmont City felé veszi az irányt, mint az mindjárt kiderül, jó okkal. Maga a város a hírhedt Carbon Canyonban fekszik, ami hírnevére veszélyes hegyi szerpentinjei által tett szert. Itt történt meg az a csúfos eset, hogy öt évvel ezelőtt eltűntünk, mint Kossuth a ködben, csak épp az időzítés nem volt tökéletes, mert azon a bizonyos estén több, számunkra egyelőre rejtélyes dolog is történt. Visszatérésünkkor rögvest megtalálnak minket a ránk berágott helybéli jampecok. A szívélyes fogadtatás helyett kötelező üldözősdi következik, aminek a végén sikeresen lenullázzuk a BMW-t – erre mondják, hogy ha valamiért nagy árat fizetsz, azután csak nagyobb számla jön. Kioktatás következik, miszerint nem kellett volna lelépnünk, valamint volt barátnőnk is morcos egy csöppet (ez érthető). A városban kialakult állapotok miatt kapóra jön a vezeklő szándékunk, meg hát jó a profi a háznál. Nikki (ő az exünk) vélt és valós sérelmei ellenére is hajlandó segíteni nekünk, így ismét egy bájos teremtés támogatja törekvéseinket. Halkan jegyzem meg, a főhős valamit nagyon tudhat, mert minden város legjobb nőit tárazza be magának, akik a tirpák stílusa ellenére se képesek megutálni őt…

Becsvágyó énünknek keresve se találhattunk volna jobb helyet: Palmont City három nagyobb autós banda befolyása alatt áll. A kerületek feletti uralomról illegális versenyek alapján döntöttek (ami valahol azért jobb, mint az özvegytermelő leszámolások), ám az egyensúly felrúgható, és megszerezhetjük az egész város felett is az uralmat. Ez tehát a Carbon történetének felkonferálása, ami legalábbis köszönőviszonyban van a Halálos iramban 3. részével. A hatalomvágy mindig kellő motivációt ad, és az események miértjeire hódító hadjáratunk alatt meg is fogjuk kapni az „ezért”-eket.

Need for Support
Az M3-as szomorú vége miatt elsőként új autót kell vásárolnunk, melyet három kategóriából választhatunk ki. A Muscle „kasztba” klasszikus amerikai benzintemetők tartoznak, mint a Chevy vagy a Dodge. Ezt követi az Exotic osztály, az európai sportgépek csoportjával. A harmadik a Tuner névre hallgat, és Japán autóválasztékának a legjava került bele. A felosztás nem csak a származási helyek miatt jött létre. Az autók más-más irányíthatósági sajátosságokkal rendelkeznek, attól függően, hogy melyikbe tartoznak. A karrierünk elején csoportonként csak egy kocsi áll rendelkezésre, ennyiből kell választanunk (én személy szerint rögtön az Alfát vettem meg), a későbbiekben viszont ötvennél is több gépcsodát tehetünk a magunkévá. A sajátos bandaháborúba mókásnak hatna egymagunkban belevágni, ezért a játék egyik legerősebb újításaként saját csapatunkkal fogjuk ezt megtenni. A felvehető kollégák hatféle területen lehetnek jártasak, ebből három a versenyek alatt használható, a többi ezeken kívül érvényesül értelemszerűen. Egy emberünk két képességben jártas, így minimum háromra lesz szükségünk a teljes kiszolgáláshoz. A futamokra csak egy specialista jöhet velünk, így tanácsos jól megválasztani, mire lehet a legnagyobb szükségünk a győzelemhez. Miben is tudnak nekünk segíteni? Verseny közben a Drafter szélárnyékot biztosít, a Blocker befékez az ellenfeleink elé, míg a Scout levágási lehetőségeket mutat. Utóbbi segítség (ellentétben az első kettővel, amely a nitróhoz hasonlóan időhöz kötött, és várni kell, míg újra feltöltődik), végtelen ideig igénybe vehető. A megmérettetéseken kívül a Fixer képzettséggel rendelkező segédünk a rendőröket ápolja le, a Fabricator a speciális vizuális tuningolási lehetőségekhez szükséges (erről később), a Mechanic pedig az autónk sérüléseit tudja orvosolni. A személyzet tagjai emellett egyéb bónuszokat is adnak, ha őket választjuk. Itt olyanokra kell gondolni, mint extra pénzjutalom, vagy a csapatunknak megnyert verseny, ha mi éppen elszúrnánk valamit. A csapattársak jelenlétéről elmondható, hogy jót tett a hosszú távon monoton versenyeknek, valamint az állandó rádiós kommentálásuk is igen jó hangulatfokozó elem. Elnézést kérnek, ha hibáznak, bíztatnak, ha mi rongyolunk neki a falnak, szólnak, ha épp valaki előzni akar minket, és még sorolhatnám – egyszóval lelkesek és a szívükön viselik ténykedésünket.


Városfoglalás
A város kerületekre van felosztva, szám szerint 22-re, melyek mindegyike egy-egy banda által uralt. Amolyan Rizikó-féle táblás társasjáték-szerű térképet kapunk, amin a területek az uralkodó csapat színével van megjelölve, s kis csillagok jelölik a különféle versenyszámokat. Ezek teljesítése révén tudjuk elfoglalni az adott zónát, mely ekkortól már hozzánk tartozik, és a mi színeinkben pompázik. A bejárható terület valamivel nagyobb lett a tavalyi rész óta, és megint csak este zajlanak az események. A sietősek a versenyeket elindíthatják a térképről is, míg a türelmesebbek mindegyikhez kényelmesen odagurulhatnak. Utóbbiaknak eközben lehetőségük nyílik kihívni kószáló rivális arcokat is egy kis száguldozásra. Ez esetben mi választhatjuk meg, hol legyen a célvonal, az oda vezető út teljesen kötetlen lesz.

Túlélni a kanyont
A helyi nagymenők természetesen itt sem állnak ki velünk rögtön. Mivel feketelista nincs, ahhoz, hogy méltóztassanak megjelenni, bizonyos szinten fel kell őket bosszantani, amit a territóriumuk folyamatos csökkentésével érhetünk el. Ez sajátos versenypárost hoz, távol a várostól, ami a Duel névre hallgat, és a kanyon legveszélyesebb útvonalain zajlik. A csapatára itt egyik fél sem támaszkodhat. Az első fordulóban mi követjük őkelmét, lehetőleg minél jobban a kipufogóját nyaldosva, mert pontokat kell gyűjtenünk, és annál gyorsabban emelkedik a mutató, minél jobban rajta vagyunk az ellenfélen. A második körben ő fog utánunk eredni, ekkor a megszerzett pontok csökkenni kezdenek, s azelőtt kell a célvonalat átszakítanunk, hogy a számlálónk a nullát elérné. Ezalatt végig vigyáznunk kell magunkra a szűk, kanyargós hegyi úton, mert a sárga-fekete jelzésű szalagkorlátok mögött hatalmas szakadékok tátongnak. Ez az egyedi festésű korlát kisebb találkozás hatására átszakad, ami után vége a dalnak. Valamennyire lehet korrigálni a hibákat, én például párszor épp hogy az oldalammal érintőre vettem a szegélyszalagot, amivel az egészet felszántottam, de megúsztam. Meg kell jegyezni, túlnyomórészt egyik nem kívánt szituációt se engedi korrigálni a gép, ami persze nem baj, mert ezáltal egy újfajta kihívással bővült az amúgy sem szegényes repertoár.

A fennmaradó játékmódok már mind ismerősként köszönnek vissza a korábbi részekből, tehát megmaradtak a klasszikus Sprint, Knockout és Circuit versenyek, a Checkpoint, Speed Trap és Challenge megmérettetések, egyedül a gyorsulást ne keressétek, azokat egy évre a garázsba tették sajnos – viszont újra kigurult onnan a Drift mód, ami nagyméretű változáson esett át a távolléte alatt. Az autónk jóval érzékenyebben reagál minden kormánymozdulatra, ezáltal nehezebb lett pontokat gyűjteni. Nem lehet már vadul, akár 90 fokban bevágódni a kanyarokba, mert pillanatok alatt vészesen lelassulunk miatta. Célszerű finomkodva, 60 foknál nem nagyobb szöget bezárva jobbra-balra driftelni, s mindehhez a szorzókat a csapatás irányának gyors megváltoztatásával lehet növelni. A gép pontozza még, ha magas átlagsebességgel haladunk eközben, és ha ténykedésünket a falhoz közel hajtjuk végre, itt ugyanis bónusz zónákat helyeztek el. Végül a nitró használata is engedélyezett, így nem vesztünk el annyi időt egy hibával, mint korábban.

A rend éber őrei persze nem fognak nyugton hagyni minket. A kommunikáció az egyes yardok között vélhetően igen szegényes, mivel nem igazán tekintenek ránk közellenségként, pedig ha tudnák mit műveltünk pár állammal odébb… Külön a rendőrök vérének szívására most nem kell odafigyelnünk, nem lesz cél a minél nagyobb kár okozása, de a rendszer ugyanaz maradt, mint a Most Wantedban. Körözöttségi szintünk fokozatosan nő, és egyre nagyobb erőket vetnek be ellenünk, ha nem változtatunk gyorsan az autónkon a felismerhetőség ellen. Újítás ezen a területen, hogy a város egyes zónáiban alapból magasabb szinten állnak a készültségi fokok, a végén ez élből négyesre rúg. Szintén vannak akadályok, amiket lerombolva lerázhatjuk az üldözőket, ám általában ez már kevés a boldogsághoz, mert a fakabátok sokkal szétszórtabban vannak jelen – amint megszabadulunk tőlük, az előttünk levő útszakaszokon már várnak ránk mások, sokkal okosabban helyezkedve, mint azt az elődben tették.

Pininfarina nyomdokában
Az autók csinosítgatásának lehetőségei gyakorlatilag végtelenre emelkedtek. Bevezetésre került egy új funkció, mely az Autosculpt névre hallgat (ehhez kell a Fabricator).
Miután megvásároltuk a kívánt cuccot, az adott elem paramétereit, alakját, méretét százas skálán módosíthatjuk, melynek alapból minden értéke nulla, tehát egy szárnyat nem csökkenthetünk le kisebbre annál, ahogy megvettük. Ám ez szinte fel sem tűnik az embernek, annyira a kedvünk szerint alakíthatjuk autónk külsejét. A motorháztetőbe légbeömlő nyílásokat vághatunk, a felnit mélyíthetjük, a gumit kiszélesíthetjük, és ez csak pár példa a több tucat lehetőség közül. Mondanom sem kell, veszettül durva gépeket formálhatunk így, szépségüknek csak a fantáziánk szab határt. A teljesítmény feltornázására vonatkozó rész viszont gyakorlatilag változatlan marad. A sebességet, tapadást, úttartást befolyásoló alkatrészek, kiegészítők nagyja szintén csomagokra (Street, Sport, Pro, satöbbi) van lebontva, mint a Most Wantedben. Performance tuning opció nem lévén, vásárláskor variálhatjuk a csomag részeit, egységenként három állásban, s ennek hatását két végértékkel rendelkező csúszka mutatja. Például a gumik esetén azt, hogy a megadott jellemzők által az új pakk a driftre legyen alkalmasabb, vagy a tapadásra legyen kihegyezve.


Mézesmadzag
Nem esett szó még a játék technikai oldaláról. Röviden úgy lehetne jellemezni, hogy hozza a 2006-ban elvárható szintet. Ha megnézitek a képeket, a látvány önmagáért beszél. Az autók szebbek, mint valaha, az éjszakai fényekbe borult város gyönyörű, hangulatos, nem eltúlzott neondzsungel, mint az Underground 2-ben volt. A hangeffektek is sziporkáznak, ismét bedigitalizálták a motorok hangját. Profi munkának az eredménye is profi, aki tudja ezt értékelni, annak a szívéhez szólnak a felbőgő, magas fordulatszámon ordító benzinüzeműek – hát még egy jó hangrendszeren… Mindehhez populáris hip-hop, rock és meghatározhatatlan kategóriájú gépzenék diktálják az ütemet, szokásos EA Trax válogatás, mindenki megtalálhatja a magának kedveset, szélsőségesek a Music Off albumot. Hibaként elsőnek a nehézségi szint állíthatóságának a hiányát tudnám felróni, így a játék eleje igencsak könnyű. Törés sincs, csak a szélvédő reped be, és a festék kopik, de valahol már elfogadtam, hogy a ripityára töréshez nem adnák a nevüket az autógyárak – és inkább sérthetetlen eredeti gépek, mint a kitalált, de jól amortizálhatók. Ám a belső nézet továbbra is igazolatlanul maradt távol…


Jövőre veletek, ugyanekkor
A fentieken kívül nem igazán érheti szó a ház elejét, a téma (mármint az autók, és a könnyed száguldozás) örökzöld lesz nekünk játékosoknak mindig is. Mindez kifogástalan tálalásban, minden évben elegendő újítást felvonultatva igazán jó vétellé, az év egyik legjobban várt játékává teszi a Need For Speedet.

Need for Speed: Most Wanted

Az EA kanadai bázisán immár tizedik éve készülnek a jobbnál jobb autóverseny-játékok. Az első Need for Speed - anno Road and Track: The Need for Speed néven futott - történelmet írt, s a sorozat azóta is magas minőséget képvisel - még ha néha akadnak is kissé erőltetett folytatások a szériában.

Kissé visszatetsző - bár erősen profitorientált - üzletpolitika, hogy a világ legnagyobb játékkiadójaként ismert EA idei karácsonyi játékfelhozatalának huszonhárom játéka közül csupán egy akad, ami nem licencelt témájú, vagy folytatás. A nagy játékdömpingből idén (az előző NFS nyolcmillió feletti eladásainak felülmúlása érdekében), a Most Wanted kapta a legnagyobb médiakampányt: szinte naponta kaptuk az újabbnál újabb képeket, videókat és információkat a programról. Így aztán nagyot kellett durrannia az új résznek, ha nem akartak csalódást okozni a fantasztikus grafikától és rendőrös üldözéstől már jó előre elaléló rajongóknak. Nos, örömmel jelenthetem, hogy tíz évvel a sorozat indulása után, a tizedik résszel megszületett az egyik legjobb Need for Speed epizód!

Jönnek a zsernyákok!
Bár a vélemények megoszlanak, véleményem szerint az Underground 2 GTA-ból kölcsönvett szabadon bejárható város ötlete az eredeti formájában teljes mértékben elhibázott volt. Egy idő után semmi kedvem nem volt a különböző versenyeket és boltokat hajkurászni a hatalmas térképen, főleg, hogy az éjszakai rendet senki nem őrizte, teljesen szabadon száguldozhattunk a neonfényben úszó hatalmas városban. Talán hasonló érzésük volt az EA fejlesztőinek is, amikor visszanyúlva a sorozat korábbi tagjaihoz, valósághű(bb) nappali környezetbe helyezték a száguldás helyszínét, de ami még fontosabb: nem leszünk egyedül, a zsaruk egyre hevesebben próbálják majd lecsillapítani sebesség iránti mérhetetlen vágyunkat.

A rendőrök nem csupán a városban és környékén történő kószálás során éberek, de versenyek közben is nagy aktivitást mutatnak, arról nem is beszélve, hogy az egyik új játékmódban a fakabátokat kell minél jobban lealáznunk. Sajnos játékmódokat tekintve ezen kívül csak egy jelentős újítást kapunk, az viszont igen ötletes - utoljára talán a 98-as Speed Bustersben szerepelt. Itt a végső helyezést nem a befutás sorrendje dönti el, hanem hogy a pálya bizonyos szakaszain ki tudta a legnagyobb sebességet elérni. Ez az öt-tíz adat összeadódik, és a legnagyobbat elért versenyző nyer. Itt végre igazán nagy jelentősége van a fokozatosan visszatöltődő nitró jó időpontban való kihasználásának - egyetlen szívfájdalmam, hogy a méréspontokat nem olyan fifikás helyekre rakták, ahogyan tehették volna: általában egyenesek végén találkozhatunk velük, nem esetleg egy összetett kanyarkombináció két különböző pontján és egyéb technikásabb helyeken. A harmadik új játékmód igazából nem hoz semmi újdonságot: itt a különböző pályaszakaszokat meghatározott időn belül kell teljesítenünk riválisok nélkül (esetenként rendőri kísérettel). Nagyon sajnáltam, hogy eltűnt az előző rész csúsztatós mókája. Nem értem, ezt miért kellett kihagyni, ahogy azt se, miért kellett ilyen hosszúvá, forgalommal nehezítetté, és még kevésbé irányíthatóvá tenni a gyorsulásos versenyeket (itt ugyebár a pontos sebességváltás a kulcs a győzelemhez).

Ezekből a feladattípusokból, illetve a szokásos körversenyekből és sprintfutamokból áll a játék karrier módja. Itt egy egész érdekes, Tolvajtempóra emlékeztető történetet kapunk hangulatos átvezető mozikkal és a játék képi világába mesterien bemontírozott, félprofi színészekkel felvett jelenetekkel. Az alapszituáció szerint egy Razor nevezetű illegális autóverseny-menő (érdekes a névválasztás: a nagyobb warez-csapatok közül pont a Razor 1911 nem tört fel egy NFS-t sem) jól móresre tanít minket egy verseny során, mi pedig természetesen vissza akarunk vágni neki. Ehhez megfelelő elismertséget kell szereznünk, ami a kisebb aszfaltbetyárok elnáspángolásával érhető el. Tizennégy ilyen, magát nagymenőnek hívő fickót kell tiszteletre tanítanunk, mielőtt még egyszer összemérhetnénk erőnket Razorral. A legyőzendő arcokhoz még némi személyiségrajz és rövid videóbemutató is dukál, és persze ők sem állnak ki csak úgy ellenünk. Mindegyikük kihívása bizonyos mennyiségű versenynyerést kíván meg tőlünk a fokozatosan megnyíló versenyturnusokban - valamint igazi aszfaltbetyárhoz hűen a fánkzabálókat is egyre jobban meg kell aláznunk.

Az versenyek közül viszonylag szabadon választhatunk, elég nyolc versenyből nagyjából négyet megnyernünk a továbblépéshez, és a rendőröket is a nekünk kedves helyszínen taníthatjuk móresre. Ez jóleső szabadságot és nemlinearitást kölcsönöz a játéknak, ami az eddigi részekből eléggé hiányzott. A szabadság azonban közel sem teljes: az fontosabb, erősebb alkatrészeket csak bizonyos gengszterek legyőzése esetén vásárolhatjuk meg. A végén persze mindig ugyanaz a végeredmény: valamelyik nagyszájút le kell győznünk az általa meghatározott két pályán egymás után. No és azt persze talán már említenem kell, hogy ismét kismillió csicsás alkatrésszel és teljesítménytuninggal aggathatjuk tele autóinkat.

Mindez nagyon jól hangzik, de sajnos igen súlyos hiányosság rondít bele a profi játékosok élvezetébe. Sajnos a karrier módban nincsen nehézségi fokozat, így annak nehézségét eléggé alacsonyra hangolták. A különálló versenyekkel ellentétben itt nem lehet kikapcsolni az automatikus bevárás opcióját, így lemaradhatunk kilométernyire is az élbolytól, elég a pálya utolsó harmadán a gázra lépni, hogy behozzuk őket. A versenyzők amúgy teljes mértékben hozzánk igazítják képességeiket: volt hogy az egyik fickó járgányát elnyerve szembesültem azzal, hogy ellenfelem az enyémnél elvileg másfélszer gyorsabb autóval nyomult. Szerencsére (?) fordítva ez a hozzánk igazodó funkció már nem működik: ha jól hajtunk, simán el tudunk húzni akár félpercnyire is a többiektől, a gép nem próbál minden versenyt erőszakos módon körömlerágósan izgalmassá tenni. Szerencsére a különálló versenyek esetén már három nehézségi szint közül választhatunk, és a sokszor elátkozott, realitást porba tipró könnyítő funkció is kikapcsolható.

Játékélmény 500 lóerővel
A vezetési modell ezúttal valamivel reálisabb lett, mint az Underground részekben, de természetesen ezúttal se számítsunk szimuláció-közeli élményre. Autónknak immár van súlya, így valósághűbben tapad a földhöz és hajszálnyival lassabban kanyarodik, mint korábban -általánosan elmondható, hogy pár perc bárkinek elég, hogy beletanuljon a dolgokba, de igazán profivá csak hosszú napok gyakorlása után válhatunk. Az autók törésével sajnos ezúttal sem kell számolnunk, így egyes kanyarok még mindig könnyen bevehetők a falról visszapattanva� A kormánnyal rendelkezőket el kell keserítenem; egy Microsoft és egy Logitech FFB irányítóval is kipróbáltam a játékot, és sajnos elég siralmas eredményt produkált mindkettőn. Az autók hangja ellenben csodálatos, hallatszik, hogy minden egyes benzinfaló hangját az eredeti autóról vették fel. Az autóhangok nem csak hogy mindenhol tökéletesen valósághűek - már amennyire az átlag játékos meg tudja ezt állapítani méregdrága és ritka autókról -, de még a különböző turbózások is hallatszanak rajtuk, és naná hogy minden egyes kameranézetben másképpen duruzsolnak. Vezetésünk nézőpontját tekintve a szokásos felhozatalt kapjuk: az utat, a motorháztetőt, vagy a teljes járgányt figyelve nyomhatjuk a gázt. Sajnos műszerfalas nézet ezúttal sincs, pedig ezt már a 98-as NFS3-ban meg tudták valósítani (mekkora sírás-rívás volt, hogy 12 megás Voodoo 2 kell hozzá!)

Az általános játékmenet a már említett jószívű ellenfelektől eltekintve roppant élvezetes. A bejárható város hatalmas - én ugyan nem számoltam az utcákat, de állítólag kétszer nagyobb területet járhatunk be, mint az Underground 2-ben, és ezúttal van időjárás-váltakozás is. Sajnos a vizes pálya tapasztalatom szerint minimálisan sem befolyásolja az autó irányítását, és a különböző úttípusok sem nyomnak túl sokat nyomnak a latban. Mindezt tökéletesen kárpótolja a - megfelelő konfiguráción - fantasztikusan látványos grafika. A textúrák tűélesek, az autómodellek pedig mintha a gyárak reklámfotóiról lettek volna a monitorra varázsolva, arról nem is beszélve, hogy a hatalmas város szédítő változatosságot is nyújt. Látványilag ennél többet nem is várhatunk el autóversenytől 2005-ben. Mindehhez a névhez hű félelmetes sebességélmény párosul, ami durvább autók esetén első látásra már-már irányíthatatlannak is tűnhet - pedig csak meg kell szokni az alattunk duruzsoló párszáz lóerőt. Főleg csúcsjárgányok esetén lehet hasznos a speedbreaker opció, melynek segítségével Max Payne szerűen néhány másodpercre lelassul körülöttünk a világ, és a trükkösebb kanyarokat sokkal könnyebben be tudjuk venni, esetleg - akár egy kamion alatt átcsusszanva - kicsúszhatunk a rendőrök szorító markából. Ezek az apró újítások sokat dobnak a játék hangulatán, ahogy az ismét mesterien összeválogatott zenei aláfestés összeállítás is. Még ha önmagukban talán nem is hallgatnánk ilyen hip-hop, rock, összeállításokat (európai fülnek talán csak Dieselboy, a Static-X és a Prodigy lehet ismerős), a játékban egységes, nagyon jó hangulatot kölcsönöz a közel harminc szám.

Kékfény
Végül térjünk rá a játék legnagyobb újítására, a rendőrökre. A GTA-hoz hasonlóan itt is különböző fokozatok vannak üldözésünkben: kezdetben csak egy-egy tétova szirénázó kocsi követ majd, de lassan egész járműpark szegődik a nyomunkba. A zsernyákok aktívak, és nem csak minket macerálnak, de sajnos sérthetetlenségünknek köszönhetően nem sok vizet zavarnak. Szinte bármilyen szorult helyzetből el tudtam menekülni előlük, az útblokádon és útcsapdákon kívül pedig nem sok újdonságot tudnak felmutatni. Egy idő után helikoptert is kapunk a fejünk fölé, de még így sincs sok esélyük ellenünk. Jó lett volna, ha valami durvább dologgal is elő tudnak hozakodni, teszem azt a hadsereggel� Elkapni nem sűrűn fognak, inkább a lerázásukkal lesznek problémáink - ehhez azért jól kell ismernünk a pályát. A rendőrök rádiózásába ezúttal is belehallgathatunk, és ez roppant hangulatos: hallhatjuk, milyen kocsival, milyen sebességgel és hol láttak minket, valamint hogy hol és mit kívánnak bevetni ellenünk. Nagy szívfájdalom, hogy ezúttal érthetetlen módon nem bújhatunk a zsernyákok bőrébe.

18 Wheels of Steel: Extreme Trucker

Közel hét éve már, hogy az addig inkább vadászprogramjaikról ismert, de szívük mélyén kamionrajongó cseh SCS Software munkatársai útjára indították a böhöm tizennyolc kerekű benzinfalókat rivaldafénybe állító 18 Wheels of Steel játéksorozatukat. Az erősen Amerika-központú széria az idő múlásával szépen gyarapodott, a csapat egy Saab megbízhatóságával dobta ki évente az újabb részeket egészen 2008-ig, a tavalyi esztendőt ugyanis a változatosság kedvéért egy újabb 18 WoS epizód helyett a Guru weboldalán is megénekelt Euro Truck Simulatorrel igyekeztek feldobni, amit bár a szaksajtó nem illetett túl sok dicsérő szóval, a köznép mégis vitte, mint a cukrot.

A fejlesztők természetesen igyekezték minél előbb meglovagolni a sikeresnek bizonyuló témát, így már 2008 novemberében bejelentették az ETS kvázi folytatásának tekinthető German Truck Simulatort -- azóta azonban néma csend lengte körül a cég háza táját. Minden jel arra utalt, hogy a prágai iparosok az újabb euro-centrikus kamionos játékra fókuszálva pihenőre küldik a fentebb taglalt sorozatot; épp ezért lepődtem meg, mikor pár hete (jelen teszt 2009 novemberének elején íródik), szinte bejelentés nélkül a csapat előrukkolt az 18 WoS: Extreme Truckerrel. Meglepődésem azonban a játék elindításával csak még nagyobb méreteket öltött; ennek okait alant fogom boncolgatni...

„Veszélyes út, amin jársz, veszélyes út, amin járok…”
A cím alapján már bizonyára sejthető, hogy az Extreme Truckerben a szélsőségeké a főszerep, ami három különleges helyszínben, és az azokon elszállítandó -- olykor hajmeresztő -- rakományokban nyilvánul meg. Árufuvarozói pályafutásunkat fenn, a messzi Kanada Északnyugati Területein kezdjük, ahol a Tuktoyaktuk és Inuvik városait összekötő szezonális jégutat megzabolázva kell bebizonyítanunk, hogy mi vagyunk a jégmezők abszolút sofőrje. Kalandjainkat ezt követően egy éles váltással a forró ausztrál pusztaságban, a Port Augustát Alice Springsszel összekötő sivatagi úton folytatjuk, és végül Bolíviában, a szimplán csak a világ legveszélyesebb útszakaszaként aposztrofált Yungas Roadon fejezzük be (rosszabb esetben egy szakadék mélyén).

Voltaképp ezek a helyszínek jelentik a játék talán legfőbb pozitívumát, a pályák megvalósítása ugyanis remekül sikerült: a 2008-as Euro Truck Simulatorrel ellentétben a bejárható tér ezúttal nem merül ki a két utcából álló városokban és a szalagkorlátokkal (valamint fenyvesekkel) közrefogott autópályákban, mindegyik helyszín teljesen egyedi, élő -- és ami még fontosabb: változatos -- arculatot kapott. Bár Kanadában ez az elszálló madárrajokban és helikopterekben, valamint az út mentén (valószínűleg elrettentésül elhelyezett) felborult kamionokban ki is merül, a másik két helyszínbe nem nagyon tudok belekötni: Ausztráliát a kidolgozott települések és a pályán elrejtett nevezetességek, míg Bolíviát a remek panoráma teszi szemnek kedvessé. A megjelenéssel tehát nincs gond, a pályákkal kapcsolatos egyedüli nyűgöm, hogy a hivatalos oldalon nagy dérrel-dúrral beharangozott veszélyérzet Kanadában és Ausztráliában még csak nyomokban sem lelhető fel, igazi (néha már-már raliszerű) kihívást csupán a fülledt Yungas tartogat a maga keskeny, murvás útjaival, beláthatatlan kanyarjaival, és a szalagkorlátok teljes hiányával -- az ezek által generált szívatásfaktor pedig egy húzósabb rakomány esetén hatványozottan érvényesül.

Ezekből pedig nincs hiány, a témaválasztásnak megfelelően a nem mindennapi szállítmányok ugyanis sokkal hangsúlyosabban képviseltetik magukat, mint más kamionos játékokban. Így az első két-három fuvart követően a kellemes újításként funkcionáló platós teherautók, és a normál ponyvás/konténeres pótkocsik mellett megjelennek a speciális szállítmányok (pl. rakéta, helikopterek, repülőgép), a túlsúlyos és túlméretes rakományok, Ausztráliában pedig a 4-5 pótkocsiból álló road trainek, melyek kormánya mögött garantáltan izzasztó lesz minden előzés (főleg a szembejövő terepjárós család számára). A fejlesztők tehát nem voltak híján a kreativitásnak, a speciális szerelvények remekül el lettek találva, az egyetlen velük kapcsolatos negatívum, hogy a pótkocsik kinézetüket leszámítva szinte semmiben nem térnek el egymástól -- bár a közúti vonatok picit lomhábbak és féktávjuk is kicsit nagyobb, mint a normál árut cipelő nyergesvontatóké, a különbségek ennyiben nagyjából ki is merülnek.

Kormányzár
A fentiek alapján gondolom nyilvánvaló, hogy az alapötlet rendkívül elnyerte tetszésemet -- jogosan vetődik hát fel a kérdés, hogy akkor mégis miért csupán 75% árválkodik a képernyő jobb oldalán? Nos, a probléma „mindössze” annyi, hogy a játék pozitívumait az előző bekezdésekben sikerült is maradéktalanul összefoglalnom: a témaválasztást leszámítva ugyanis a széria korábbi tagjaihoz képest majd minden egyéb téren csupán visszalépést tapasztaltam.

A szélvédő akkor kezdett repedezni, mikor kiderült, hogy az elődökben (és az ETS-ben is) fellelhető karriermódot teljesen száműzték a programból. Bizony, a szabad garázdálkodásnak és pénzgyűjtésnek immár vége, az Extreme Trucker a kötetlen munkavállalás izgalmait (?) előre letárolt, egymás után adagolt feladatokkal helyettesíti, vezetőfülkét pedig csupán azután látunk, hogy kiválasztottuk a számunkra legszimpatikusabb megbízatást. A kezünk tehát meg van kötve mint a búzakéve, amint betöltődött a pálya, azonnal megvan az úti cél is, melyet elérve rögtön visszakerülünk a feladatválasztó képernyőre, és kezdhetjük elölről az egész folyamatot. Valószínűleg a fejlesztők is érezhették, hogy ez a koncepció nem a legszerencsésebb, így gyűjtögetni valót ezúttal is adtak, zseton helyett azonban most tapasztalati pontokat rakhatunk zsebre minden fuvar után, melyek egyrészt a helyszínek, másrészt a különlegesebb rakományok kioldására szolgálnak. Nem rossz ötlet, bár az arányokat valami szörnyen lőtték be a készítők: a két lezárt pálya ugyanis már kb. 5-6 fuvar után elérhetővé válik, az „elit” szintű speciális áruk gyakoribb megjelenéséhez azonban mindegyik helyszínen (!) cirka 15.000 XP-t kell felhajtanunk -- lehet matekozni, hogy ez hány, átlag 250-300 pontos megbízatással gyűjthető be, és mikor döntöttem úgy, hogy inkább átírom a pontszámot a mentési fájlban, a dögunalmat elkerülendő...

Bár a gyomrom már a fenti „reformhoz” is úgy viszonyult, mint kamion a benzinhez (értsd: nem vette be), a hűtővizet végül a játékmenetet érő további tervezői döntéseknek sikerült teljesen felforralni: a karriermód mellett ugyanis minden olyan korábbi játékmenetbeli elem is eltűnt, ami fuvaros életünkbe bármiféle változatosságot csempészhetne. Így búcsút mondhatunk a kamionvásárlásnak és fejlesztésnek (a feladatok során készen kapjuk a szerelvényeket), elfelejthetjük a tankolást, kimaradt az alvás, de még a rendőrök és traffipaxok is szőrén-szálán eltűntek (így az ausztrál pusztaságban bolyongva simán Mad Maxnek érezhetjük magunkat). A program tehát merev, mint a kormányzáras volán, a játékmenet voltaképp minden változatosságot nélkülöz, kimerül a térképen való munkaválasztásban, majd a kezdő- és végcél közötti monoton, tét nélküli furikázásban (a késésből és ütközésekből fakadó pontveszteség ugyanis elhanyagolható).

Apropó, a térkép: nem mehetek el szó nélkül amellett sem, az ugyanis az elődökkel ellentétben ezúttal teljesen használhatatlan. Amellett, hogy elnagyolt és csak a játékot szüneteltetve érhetjük el, még nagyítani sem tudunk rajta, a cél helyét így sokszor csak hozzávetőlegesen tudjuk meghatározni, szóval pusztán a vakszerencsén múlik, hogy időben észrevesszük-e a célállomást jelző 3D-s ikont a pályán, vagy vidáman elzúgunk mellette…

Motorhiba
A fentebb emlegetett „visszalépés” sajnos a technikai fronton is érezhető: bár a program alatt duruzsoló Prism3D motor az ETS óta némi generálozáson esett át, a változtatások (a már fentebb elregélt pályákat leszámítva) ezen a téren is inkább negatív irányba döntik a mérleget. A kamionok -- bár gyönyörűek -- továbbra sem törnek és sajnos továbbra sem koszolódnak, mindig úgy csillognak-villognak, mintha most jöttünk volna ki velük a szalonból. A kisebb járművek még mindig elnagyoltak, az őket irányító úrvezetők MI-jén pedig szinte semmit sem javítottak, szóval az ETS-ből már ismerős váratlan befékezéseikkel továbbra is az idegeinkre (rosszabb esetben a kerekeink alá) mennek. Komolyabb fizikát ezúttal se várjunk, kamionunk a legkisebb jelzőtáblán is fennakad, teherautónk menettulajdonságai pedig mind a jégtáblákon, mind a sivatagban haladva teljesen megegyeznek.

A játék sajnos az elődök elfogadható optimalizációját sem örökölte: a minimum konfigurációt azért számottevően meghaladó gépemen a program hajlamos minden ok nélkül játszhatatlanul beszaggatni, ami egy szakadék mellett eldöcögve könnyen igen kellemetlen eredményhez vezethet. A fix szélesvásznú képaránnyal szintén nem vagyok kibékülve: értem én, hogy 2009-et írunk, azt azonban már nem, hogy a normál és széles felbontásokat egyaránt támogató Euro Truck Simulatorrel ellentétben ezúttal 1024x768-ban miért terpeszkednek fránya fekete téglalapok a képernyő tetején és alján…

A hangok terén valamivel jobb a helyzet: az acélszörnyek keltette motorzaj mellett immár közvetlen környezetünk flórája és faunája (recsegő jégtáblák, leomló kövek, sirályok), valamint a dekorációként szolgáló pályaelemek (vonatok, helikopterek) is hallatják hangjukat, csökkentve így a bejárható terület sterilségét. Az ETS alapverziójához hasonlóan a rádió azonban ezúttal is hiányzik, ennek oka számomra rejtély -- főleg mivel ha van valami, ami egy kicsit is fel tudna dobni egy lassan unalomba fulladó fuvart, az a vezetőfülkében szóló muzsika lenne.

Sikertelen műszaki vizsga
Az Extreme Trucker iskolapéldája lehetne egy remek alapötlet totális elkótyavetyélésének. Bár az előző részek tükrében az ötlettelen, teljesen kötött karriermód önmagában is igen kellemetlen „újítás”, az igazi problémát mégis a változatosságot biztosító játékelemek teljes eltávolítása jelenti, amit veterán ETS-es kocasofőrként egyszerűen elfogadhatatlannak tartok. Mindezek ellenére mégsem tudom teljesen lehúzni a programot: a változatos helyszínek, a sok kamion, és az ötletes rakományok ugyanis a fentebb boncolgatott hiányosságok ellenére is üde színfoltként hatnak a kamionos játékok piacán, garantálva így a műfaj kedvelői számára a kezdeti lelkesedést, és pár óra önfeledt vezetést. A probléma csak az, hogy a varázs hamar elvész, helyét pedig a monoton és céltalan fuvarok sora veszi át…

Alam für Cobra 11 - Crash Time

A tíz főből álló Synetic csapata remek párost alkot a német RTL csatorna játékkiadójával, ugyanis együttműködésük megörvendeztetett már minket a népszerű Cobra 11 tévésorozat első játékadaptációjával. A pozitív fogadtatásnak köszönhetően megérkezett a második rész, melyben mindenből még egy kicsit többet, még egy kicsit jobbat kaptunk�

Az arcade Schumacher
Kis költségvetésű játékról lévén szó nem kell csodát várni, de még csak végletekig precíz szimulációt sem � pont ellenkezőleg: sokkal inkább hatalmas ütközések, robbanások várnak ránk, erősen arcade játékmenettel, viszont az igényesebbik fajtából. Az irányítás egyszerű, a verdák irreálisan jól tapadnak az aszfalthoz, hogy a száguldás mámorától bekábulva csodálhassuk a hatalmas ugratásokat, karambolokat, stb. Könnyen kezelhető járgányokkal kell a német autópályákon száguldozni, hisz arrafelé amúgy sincs sebességkorlátozás a lakott területeken kívül, úgyhogy átlagban 200-300 km/órás sebesség garantált a sztrádákon, amit akár meg is triplázhatunk a nitrónak köszönhetően.

Hangulatból mindenképpen remekül vizsgázott a Crash Time, és erre még rátesz egy jó nagy lapáttal a remek grafika és a hatalmas játéktér, több száz kilométernyi összefüggő szakaszokkal. Ha nagyon rákapcsolunk, elmosódik a képernyő széle, ha ütközünk, a kaszni szépen lassan, de törik, míg a statiszta autók egy kisebb ütközés következtében is apró darabokra szakadnak. Ezt nevezem én hatásvadászatnak, ami az Alarm für Cobra 11-nek valahogy mégis jól áll, és nagyon élvezetes menetekhez járul hozzá.

Az autópályák megrontói
Az egyjátékos kampányban 8 főesetet találunk, melyeket Semír és Chris járgányába bújva teljesítenünk kell, ám egy ilyen eset sokszor 7-8 hosszú szakaszból is áll. Akik esetleg ismerik a tévésorozatot, azoknak külön pozitívum lehet majd egy-egy ismerős küldetés, illetve a helyszínek, de ha eddig nem érintett meg a német autópályarendőrség kálváriája, viszont csíped az ilyen adrenalindús őrültségeket, akkor tuti, hogy hamar megkedvelitek. Tehát az előző részhez képest már aránylag komolyabb kerettörténetet is szőttek a készítők az egyjátékos kampányhoz, ám akkor sem lenne hiányérzetünk, ha ez kimaradt volna. A feladatok viszont rendkívül változatosak, a szokásos sablonok is megtalálhatóak, azaz van, amikor simán csak versenyeznünk kell, vagy leamortizálni a gazfickók kocsiját, de sok extrém ötlet is befigyel, például mikor a reptéren keresztbe-kasul kell ugratgatni a hatalmas Boeingek között, na az különösen rendhagyó � és egyben értelmetlen � volt...

Megszállottabb játékosok egész sokáig el lesznek a játékkal, mivel közepes fokozaton is már elég nehezek a pályák, sokat kell gyakorolni. Viszont ha valaki ráun az egyjátékos kampányra, illetve a gépi ellenfelek ellen toltható körmérkőzésekre, akkor jöhet a játék legjobb oldala, az osztott képernyős kétjátékos móka, haverokkal, egymás ellen. Hatalmas meneteket lehet nyomni, és a rengeteg kioldható verdának és pályaszakasznak (amiket az egyjátékos missziók teljesítésével érhetünk el) köszönhetően általános partikelléké válhat a cucc játékoskörökben. Bevallom, párommal majdnem minden este nyomunk pár menetet, hol két felderítő tankkal repesztve a békés autópályán, egymás nyakába robbantgatva a nagyobb kamionokat, hol eszeveszettül száguldozunk a játék leggyorsabb verdái valamelyikével. A maga módján mindkét alternatíva remek kikapcsolódás, miközben egymást szívatva az egész társaság jól szórakozik. A portolást sem érheti panasz, hiszen könnyen állítható a billentyűzet is (még indexgombokat és fényszórót is beállíthatunk), de az én Logitech gamepademet is pöccre felismerte és a rezgőfunkciót is támogatta a cucc.

Nem vagyunk egyformák, sokszor különbözik az ízlésünk egymásétól, így biztos sokaknak nem fog tetszeni egyáltalán a játék, de ha valaki nem a kőkemény realisztikusságot várja egy szimulátortól, hanem kicsit lazábbra eresztve a figurát inkább csak a hangulatnak, illetve az �ereszd-el-a-hajam arcade feelingnek" kíván hódolni, akkor az Alarm für Cobra 11 � Crash Time kiváló választás, munka után leülni a családdal kicsit szórakozni a német autópályák lovagjainak a bőrébe bújva.

Trackmania United Forever

A Trackmania sorozatot azt hiszem, senkinek sem kell bemutatnom, hiszen évek óta él és virul, régen beitta magát a köztudatba, mint az egyik legkedveltebb ingyenes autóverseny játék.
Titka és sikere abban rejlik, hogy a fejlesztői mind fanatikus játékosok és nagyban hagyják magukat befolyásolni a játékosok által, azaz adnak a véleményükre. Aki számára mond bármit is az, hogy Stunts, ráadásul kellemes emlékeket ébreszt, csak ajánlani tudom a Trackmania sorozatot.


Újabb év, újabb Trackmania
A legújabb darab a 2007-es Nations Forever után a United Forever, ami gyakorlatilag annyit tesz, hogy a Nations részt ingyen kapjuk, ellenben a rengeteg plusz autóért, amit a United takar (nem is beszélve a raklapnyi pályáról), már fizetnünk kell. Továbbá az online küzdelmek sem érhetők el (legalábbis részben nem), míg meg nem vásároljuk a játékot. Ezúttal nem sajnálom a fejlesztőktől a pénzt, amit a sokadik ingyenesen megjelentetett epizód után szeretnének keresni, hiszen a játék szép, élvezetes és rendkívül egyszerű.

Annyira könnyű ráérezni az ízére, hogy bármelyik versenyzős játék javára válna ez a design. Nincs semmi más, csak gáz, fék, jobb-bal iránybillentyű és egy újjáéledés gomb. Ez utóbbi azokra az esetekre kell, mikor elvesztitek az uralmat az autó felett és szeretnétek újra a pályára kerülni. Az egyszerűség miatt nincs szükség semmilyen tréningre, csak a sebesség kell és némi ügyesség. Egész hihetetlen, hogy újra és újra nekiveselkednek az emberek a nehezebb pályáknak, csak azért, hogy minimális századmásodperceket javítsanak az eredményükön, ami persze nem mindig elég ahhoz, hogy az országokra bontott statisztika előkelő helyeire tornázzuk nemzetünket. Ez persze nem ránk vonatkozik, hiszen hazánk előkelő helyet foglal el a Nations ranglétráján, általában hatodik-hetedik helyen szerepelnek a versenyzőink összetettben, ami kifejezetten szép eredmény, tudván, hogy nálunk azért jóval nagyobb lélekszámmal rendelkező nemzetek is részt vesznek a játékban.

A United részeként 250-nél is több pályánál lesz lehetőségetek bebizonyítani, hogy képesek vagytok kitépni a maradék/összes hajatokat, hiszen rendkívül nehezek is akadnak köztük, melyekhez legalább száz nekifutás szükséges, míg sikerül úgy teljesíteni, ahogy azt szeretnétek. Az újabb autók mind másként reagálnak az útviszonyokra, ráadásul számomra nem is adtak akkora élményt, mint a jól bevált régi versenyautó. Biztos vagyok benne, hogy lesznek akik jól ellesznek az újabb járgányokkal, de elsősorban úgyis a kompetitív online játékmód lesz az, ami újra és újra a képernyő elé vonz bárkit, ott pedig leginkább a Nations féle pályákkal és az ott használt versenyautóval nyomulnak, mert az ingyenes és az tanulható be a legkönnyebben.